3. nap: 2009. szeptember 4. (péntek)
Megjöttek a felhők és a szél. Reggel a Puzdra felől kúsztak be a völgybe, majd lassan a Napot is eltakarták. Elindultunk nyugatnak. Visszakapaszkodtunk 2000 méter fölé. A Galac-csúcsnál (Vf. Galatului, 2048m) már erős szelet kaptunk a Radnai-havasok északi oldala felől. Ekkor már fel kellett vennünk az esőkabátot a szitáló szemerkélés miatt. És ügyesen is kellett haladni a gerinc biztosította szélesebb vagy keskenyebb útvonalán hátunkon 20-25 kg-mal.
A Nagy-Tejes kitett sziklaélein...
Északról elhaladtunk a Nagy-Tejes-csúcs (Vf. Laptelui Mare, 2172m) mellett. Itt már a gödrei szikár emberünk, Yoke sem bírta tovább, és felvette a poncsót. Ahogyan Géza is. Mint két színes „batman”, úgy tündököltek a havasokban.
Mókusemberek! Korai fejlesztésű ruha... (Mindketten élnek még!)
Megálltunk a Puzdra-nyereg alatt, ahol leraktuk a zsákokat. Így azért kellemesebb volt felmenni a Puzdra (Vf. Puzdrelor, 2189m) tetejére. Kb. 40 perc erős emelkedés után kiértünk a csúcsra. Itt már tombolt a szél, és a felhők olyan gyorsan úsztak, hogy amikor kis idő múlva felnéztünk megint az égre, a régebbi felhők már rég messze szálltak. A Puzdra volt az utolsó csúcs, ahonnan még látszott a távolban a Radnai-havasok keleti főgerincének uralkodó tömbje, a sokszor emlegetett Ünő-kő. És ha elnéztünk be Erdély felé, akkor már ott magasodott előttünk a Bukuly-csúcsok iker magaslatai. Egy gyors fénykép zászlóval, „csúcscsoki”, aztán siettünk le.
Hegyen-völgyön a Radnai-havasokban.
A Puzdrát elhagyva végig lankásan vezetett utunk. Egyszer betévedtünk kis törpefenyők övezte szúrós csalitosba (legalábbis somogyiasan így lehetne kifejezni). Nem a legkellemesebb, de mindenképpen üde színfoltja volt a napnak ez a kis fél órás „áttörés” a törpefenyőkben. Majd a Nyerges-tető (Vf. Negoiasa Mare, 2041m) alatt haladt utunk egy kis mező félén. A szél továbbra is fújt, de elsöpörte a felhőket, így kicsit megnyugodtunk. A tábor már nem volt messze, nagyjából a Nyerges-tetőtől 1,5 órányi gyaloglásnyira. Az utolsó 2-3 km-en már szétszakadt a csapat, a Repedő-csúcs alatti szálláshelyünkre már külön-külön érkeztünk. Ez elsősorban attól függött, hogy hányan és hányszor álltunk meg áfonyázni, fényképezni a természetet. És közben újra megjelentek a felhők.
A táborverésnél új „technológiát” is alkalmaztunk. Hunor sátrát Katáék és a mienk mellé tettük, ebben helyeztük el a táskákat bezacskózva. Ez egyben elég jó nehezéket is jelentett a könnyű sátornak. Hogy mindez nem volt rossz döntés, azt reggeli beázás mutatta meg. De visszafele is igaz volt, mert nagyon is kellett Hunor segítsége, hogy a „lakó sátrat” tartani tudjuk az elemekkel szembeni harcban. Az időjárás egyre rosszabbra fordult, a leszálló párát és hideget, most már sűrűs gomolyfelhők követték. Bíztunk benne, hogy másnap azért csak fel tudunk menni a Kövesre. El ne felejtsem, estére már csak 1 kg almám maradt. Pánóéktól vettük a másik újítást, valamint igyekeztünk ellesni a rutinos havasi kirándulók, Egri Feriék technikáját is. Laposabb kövekkel erősítettük meg a sátort körös-körül. Nem mint- ha sokat fogott volna (a szél ellen semmiképpen sem), de maga az építkezés mégis csak nagyszerű dolog! Felkészülten vártuk az éjszakai égzengést és tűzijátékot.
Az egyik legjobb táborhely. Itt csapott le "Lőrinc", a legborzasztóbb vihar. New Orleans is jegyezte az eseményt!
A harmadik napi teljesítményünk 11 km 6 óra alatt. A nap folyamán leküzdött szintkülönbség kb. 830 méter.
Úgy 3 felé megjött! A sátor fő pilléreit a földig nyomta a szél, és cikáztak a villámok. Nem egy a közelben csapódott be. Barkasz Gáborék, akik már átéltek hasonlót, mondták, hogy a tábor felett 200-300 méterre lehettek és kb. 1 km-es körzetben tomboltak a villámok. Dörgésre alig emlékszem, mert a ponyvákon a sortűzszerű eső (vagy inkább özönvíz) hangja mindent elnyomott. Gézával és Hunorral küzdöttünk, tartottuk kézzel, fejjel, lábbal a sátort. Folyamatosan lenyomta az orkán az oldalrészeket. Utólag megnéztem, hogy szeptember 5-én milyen névnapot ünnepeltünk. Ezért neveztem el viharunkat Lőrincnek.
És ekkor, ilyen küzdelmek között Hunor nem bírta tovább. Mennie kellett. Ha jól emlékszem, akkor az esti sok tea volt az oka. Először azt hittük, viccel, de nem. Tényleg ment. Hogyan oldotta meg, nem kérdeztük. Örültünk, hogy visszaért épségben, és csurom egy vizesen.
A vihar ideje alatt Bogi vagy Kata végigjárta a sátrakat, és érdeklődött, hogy minden rendben van-e. A mi sátrunk biztosította őt, hogy velünk nem történt semmi különös, majd valamelyikőnk felhívta a többi sátorban lévő bajtárs figyelmét, hogy ne most trécseljünk és ne most udvaroljunk, hanem tartsuk már azt a sátorrudat.
A többiek, így különösen Sanyi sajátos módon vészelte át vihart. Folyamatosan beszélgetni szeretett volna a szomszéd sátrakkal. Eközben az egyik szomszéd küzdött az elemekkel, míg a másik oldalon békésen aludt Pánó.
Reggeli jó volt felébredni. Jött a Nap, amelynek régen éreztem ilyen bíztató sugarát. Otthon Kaposváron vagy Budapesten más a napfelkelte. Ott egy új nap kezdete, új remények, lehetőségek, szerencsés esetben új munkák kezdete vagy a régebbiek befejezése, de itt a Repedő lábánál más érzés volt a napsugár. A Radnai-havasokban azon a szombat reggelen békét és győzelmet is jelentett. És szépséget. Mert a hegyek között, de alattunk úsztak a felhők. Felhők felett voltunk.
4. nap: 2009. szeptember 5. (szombat)
Lőrinc festette ilyenre a tájat.
Lőrinc elvonult. Itt hagyott frissítő hideget, hófehér felhőket, vizes sátrakat. Már korán fent voltunk. Ki–ki vérmérséklete szerint evett, vagy a nyerget járta, hogy megnézze, miben tudna segíteni a többieknek, vagy fényképezze a Radnai–havasokat. Vagy nem fényképezett, csak átadta magát az ÉLMÉNYNEK. A festői tájnak, amelynek díszletét a természet másodpercenként változtatta.
Nyolc óra után nekivágtunk az utolsó teljes napnak, amit még együtt töltünk a havasokban. Ha megengedi a Kedves Olvasó, akkor ennek a szombatnak mottója a „Sándor Travels” nevet adom. Sanyi, ezt nem felejtjük, még sokszor fogjuk emlegetni örömmel és vidáman!
A Repedő északi oldalán csendben vonultunk, hátha látunk zergéket. Sajnos csak jellegzetes nyomaikra bukkantunk, amit figyelemfelkeltés gyanánt maguk mögött hagytak. Kis idő múlva felértünk a Rebra-hágóra (Tarnita La Cruce, 1985m). Itt a süvöltő szelek fogadtak minket, amelyek igyekeztek felkészíteni mindenkit, hogy a Köves-csúcs meghódításánál sem számíthatunk könnyed sikerre. A hágón Barkasz Gábor két alternatív útvonalat ajánlott, az egyik a Rebra és a Bukuly ikercsúcsokon keresztül halad a Nagy- Köves felé, a másik kissé leereszkedik a Bukuly-tavakhoz, és egy szélvédett, de annál kaptatósabb útvonalon megy fel nyeregre. Mi a szél miatt (Lőrinc után Zakariás is méltó ellenfelünk szeretett volna lenni), valamint a nagy, még mindig 20 kg-os táskák miatt választotta Barkasz Gabi a tavakhoz, tengerszemekhez vezető nyomvonalat. Nem csak biztonsági okokból, de mindenki örült ennek utólag. Jó döntés volt.
Tanulságos átkelés a román-fenyvesen, "Susnyás" Sanyi vezetésével...
Az utat folyamatosan áfonya szegélyezte, amit jóízűen fogyasztottunk. Az utolsó áfonyázás alkalmával megváltottuk jegyünket a Travelsnél. És irány a Bukuly-tavak (Taurile Buhaescului)! A következő kettő órában nem veszítettük el az úti célt, végig előttünk tornyosult, de elveszítettük az utat. Így egyre magasabb hegyvidéki fűben gázoltunk, a meredek hegyoldalakban nehezen tudtunk előrehaladni oldalazva. Kis csapatunk – ha jól emlékszem mindenki „megvette” a jegyet – végül kijutott egy szép kiszögelésre. A látvány csodálatosan elámító volt: alattunk a Bukuly-tavak, de 100-150 méteres mélyebben, mint annak lennie kellett volna!
Vagy visszafordulunk, vagy nekivágunk a meredek, sziklás bozótos kőfolyamoknak, amiket törpefenyők tettek még érdekesebbé. Utólag visszanézve a tengerszemektől hasonlított egy erősen megdőlt labirintushoz, amiben apró színes pontok, kiegyenesedett zergék kis puttonnyal bóklásznak össze-vissza, valamilyen utat keresve a tavakhoz. Szerencsére senkinek sem lett baja, a „rövidítés” során, mindenki és minden felszerelésünk épségben megérkezett.
Tengerszem. Hét évvel később itt jött a vihar, és a pásztorkutyák.
A tengerszem mellett ettünk egy keveset, majd kis tanakodás után útnak indultunk. Nagyon szerettünk volna felmenni a Nagy-Kövesre, de Zakariás egyre csak hozta a felhőket. Már nem volt Nap, csak pára és felhő. Szerencsére erdélyi barátaink jól ismerik az időjárás viselkedését, így bízva abban, hogy nem szakad le az ég, nekivágtunk.
Hogy milyen hosszú volt a szerpentin, nem tudom pontosan. Talán 1 óra hosszáig tartott, még újra felkapaszkodtunk a Bukuly-tavak mellől a kék turista ösvényre. Zakariás tombolt. Nem tudtunk megmaradni a nyeregben, egy kissé vissza kellett ereszkedni, hogy a szélvédett helyen várjuk be egymást. Még 150 méter hiányzott (igaz függőlegesen), hogy elérjük a Keleti-Kárpátok legmagasabb csúcsát. Nagytáskával is a földre kellett lapulni, ha nem akartuk, hogy Zakariás felborítson minket. Sokszor négykézláb mentünk, de mentünk. Nem sokkal a csúcs előtt a kék jelzés északra megy tovább, onnan egy pár száz méter még a Köves kicsit nyugatra.
Ennél a pontnál letettük a táskánkat, mivel úgyis erre jövünk vissza. Csak a csúcs-készletet vittük magunkkal: zászló, csoki, fényképező. Egy szűk gerincen kellett még kicsit felkapaszkodni. Feltehetően a gerinc általunk nem látott oldalán egy több száz méter mély szakadék húzódhatott, mert a kijelölt utat észak felől egy erősen elhasznált, töredezett, és összenyomódott vaskorlát szegélyezte. Azonban látni, nem láttunk semmit, mivel a szél nem tudta kisöpörni a katlanban megült ködöt.
Nagy-Köves, ami egy darabig Horthy-csúcs volt (Varful Pietrosul Rodnei), 2.303 méter.
Végül felértünk. Keveset láttunk, mert a felhők sokszor eltakarták előttünk a kilátást.
Hideg szél, de frizura még mindig tart. Csúcs ez az érzés! :)
De így is nagyon szép volt. Mindent felülről látni, minden felett lenni. Legalábbis, amíg a szem ellátott. A fényképeket visszanézve kicsit gondolkodni kellett, fel kellett idézni, hogy a símaszkok, kabátcsuklyák, védőszemüvegek mögött kicsoda rejtőzhet. Elértünk tehát azt a magasságot, ami fölé a Keleti-Kárpátok nem magasodik és, hogy ide feljöttünk, nos az nagyon jó érzés.
Lefelé, Borsa felé menet végig a katlan szerpentines részén haladtunk. Mivel nagy köd ereszkedett be a katlanba, ezért csak az előttünk haladókat láttuk. A völgyben található egy kis emlékhely néhány keresztfával és sok piros-fehér-zöld szalaggal. 1944. január 13-án 14 salgótarjáni magyar síelő veszítette itt életét egy lavina szerencsétlenség miatt. Megemlékeztünk róluk, és folytattuk utunkat az alig 2 km-re lévő meteorológiai állomásra.
Utolsó táborhelyünk 1760 méter magasan feküdt. Mire felvertük a sátrakat a katlanból is felszállt a köd, így tisztán kivehetővé vált, honnan is jöttünk le még néhány órával korábban. Megettük utolsó májkrémünket (ha jól emlékszem, azóta sem ettem májkrémet), már csak édesség és pár szem alma maradt. Mégis emlékezetes volt ez a „terülj- asztal”, ha nem is a fogások változatossága, de a panorámája miatt. Ugyanis innen gyönyörűen belátható volt a Visó–folyó völgye. A völgy túlsó oldalán már a Máramarosi-havasok gerince és mellékgerincei húzódtak, s azon túl a Tisza és Kárpátalja keleti határa. A „szomszéd” havasokban, nem sokkal a település felett egy zagytározó feküdt. Egy – feltehetően – ciános technológiával működő nemes fém bánya zagytározója. Nagyon elszomorító. Nem is olyan rég, májusban jártam Nagybánya mellett, az ottani zagytározónál. A természetből nem maradt semmi. A Holdon is több élet van – legalábbis több a potenciális vízlelőhely, mint az ilyen helyeken. És ezután a Borsa feletti tározó után sem marad semmi. És nem utolsósorban egy jövőbeni mérgezés, ha a Visó ömlik, utána a Tiszában folytatja útját. És ahol egy folyó nem határfolyó, ott még hasznosítják is azt a folyót. De a Tisza csak Magyarországon és a Délvidéken nem határfolyó. Így mi isszuk ezen az emberi gyarlóság(ok)nak a levét.
Mosolygó-katlan, az utolsó táborhely, ahol még nem tudtuk...
Éjjel a betanult „technológiával” építettük fel a sátrakat. Sátorépítés során megismerkedtünk a meteorológiai állomás vezetőjének „szeme fényével” a Rózsaszínkutyával. Aki igen éhes lehetett, mert miközben Egri Feri nem figyelt oda, egy pillanat alatt elvitte a vacsorára odakészített szalonnát. Már csak annyit láttunk, hogy próbálkozott vele, dobálta jobbra-balra, de megenni nem igazán sikerült.
... hogy összefutunk a Rózsaszín Párduc unokatestvérével, a Rózsaszín Kutyával.
Az éjszakai időjárással most nem volt semmi gond, Lőrinc és Zakariás is kitombolta magát. Kicsit fáztunk, de könnyedén elaludtunk.
A negyedik napon kirándultunk 14 km-et, amit 8,5 óra alatt tettünk meg. Szintkülönbséget nehéz mondani, mert alternatív útvonalat alkalmaztunk a nap folyamán, így a becslésünk 1500 méter.
5. nap: 2009. szeptember 6. (vasárnap)
Korán keltünk. Elég csípős hideg fogadott minket. A reggelit az esti asztalnál ettük meg (egy szem alma maradt még a levezető útra), és indultunk kifelé a Radnai-havasokból. Természetesen még elköszöntünk Rózsaszínkutyától is.
Hogy ne legyen rosszabb, szomorúbb az utolsó nap sem, arról a természet gondoskodott nekünk. Nem sokkal a meteorológiai állomást követően az út nyugatnak fordul, így a Visó teljes nyugati völgye belátható. Ebben a természetes csatornában jött befelé a reggeli pára. Mint egy szőnyeg, ami a hegyek által kijelölt útvonalon tud csak haladni, de azt teljes erejéből kitölti. A távolban magasabb kiszögelések, dombok sorakoztak, gyönyörű látvány, ahogyan ezeket a magaslatokat is körül öleli ez a lassan hömpölygő hófehér vattafolyam.
Ereszkedés a Visó-folyó völgyébe, Borsa település felé, ahol véget ért a túránk.
Egyre sűrűbben találkoztunk kiránduló csoportokkal és hétvégi házakkal. Sajnos itt is jellemző az, ami az Avason. Sokan, irracionális módon, építenek 3-4 emeletes házakat, amelyek félkészen, megsüllyedve vagy alapjukból teljesen kifordulva sorakoznak az utak mentén.
Délre leértünk a borsai kórház mellé, ahol az autókat hagytuk. (Mikor közeledik az ember a saját autója felé, és tudja, hogy már csak egy sarok, egy kicsit azért izgul, hogy 5 nap múlva is ott lesz-e vagy sem, ahol hagyta, és csak akkor nyugszik meg, ha egy jól megpakolt tehergépjármű mögül mégis csak előbukkan a saját autója.)
És itt fogyott el Gábor 4 kg almaszállítmányának utolsó példánya.
Visszamentünk a kiinduló pontnál a Radnai-hágón hagyott harmadik autóért is, majd mindenki beült egy finom csorba levesre, puliszkára vagy halra a közeli vendéglőben. Nagyon kellemesen telt el ez az egy óra, az élmények még nagyon elevenen éltek bennünk. Örültünk, hogy teljes létszámban mindenki szerencsésen végig tudta járni a Radnai-havasok keleti és középső gerincének túra útvonalait.
Ebéd után elhelyeztük a csomagokat a kocsikban, nem kell említeni, mennyire meg voltak pakolva. És indultunk. Fájó szívvel hagytuk el Borsát, Felsővisót. Alsóvisón elköszöntünk Hunortól, aki előtt még jó hosszú út állt Brassóig. Nagyon bízom benne, hogy találkozunk még vele. Majd a már jól ismert Felsőróna – Máramarossziget – Hosszúmező – Kistécső – Avasújváros – Sárköz útvonalon értünk be Szatmárnémetibe. Fura volt látni, ahogyan átlépünk az Alföldre a havasok hegyláncai után.
Szatmárnémetiben elköszöntünk erdélyi barátainktól, akik vagy megérkeztek Szatmárba, vagy folytatták útjukat Nagyváradra. Mi is elkanyarodtunk a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdájánál jobbra. Mátészalkán búcsúztunk el Katáéktól, és egy nyíregyházi kitérőt követően szerencsésen hazaértünk Budapestre.
Amíg leértünk Borsára, mintegy 12 km-et tettünk meg 6 óra alatt. A meteorológiai állomástól a településig 1100 métert csökkent a tengerszint feletti magasság.
Szeretnénk nagyon megköszönni Barkasz Gábornak, hogy felderítette a terepet, GPS-re vette a fontos koordinátákat, és végig biztonságosan vezette a kis csapatot. Nagyon jól éreztük magunkat, örökre megmarad az élmény és az emlék. Nagyon bízom, bízunk benne, hogy valamikor a közeljövőben lesz ennek a kirándulásnak folytatása. Mi biztosan ott leszünk.
írta: Miklós Gábor
fényképezte: Pánovics "Pánó" Istán
