Radnai-havasok első gerinctúra 1/2

avagy hova érdemes felcipelni több kg almát

2017. november 23. - nYa

2009 szeptember 2-6. között egy kis magyar csapat túrázott a Radnai-havasokban. Ennek a kirándulásnak a szépségét, örömét szeretném most megosztani a Kedves Olvasóval, akit mindenképpen bíztatok arra, hogy járja végig az általunk is megtett utat.

A 2009-es és 2016-os nyári gerinctúrák közös képösszefoglalója.

Ennek a kirándulásnak a története – ha lehet egyáltalán ilyen egyszerű szóval illetni: kirándulás – valamikor még 2009. május végén vagy júniusban kezdődött. Ekkor ismertük meg közelebbről a Magyarországi Kárpát Egyesületet. Fehér Katával, az Egyesület ügyvezető alelnökével beszélgetve megtudtuk, hogy szeptember elején az Erdélyi Kárpát Egyesülettel együtt a Radnai-havasokba terveznek egy több napos túrát, vándortábort.

Radnai-havasok. Nem sokat tudtunk erről az erdélyi Kárpátok észak-keleti csücskében megbúvó csodálatos világról. Legfeljebb csak annyit, hogy ebben a hegységben van a Keleti-Kárpátok legmagasabb csúcsa, amely a visszacsatolt Észak-Erdéllyel egyetemben egy ideig Magyarország legmagasabb pontja is volt. Jelenlegi neve (Radnai-) Köves-csúcs, románul Nagy-Pietrosz,1940-44 között Horthy-csúcs, 2303 méter magas.

Amint megtudtuk a „hírt”, azonnal elkezdtük a szervezés, sőt mondhatjuk szervezkedésnek is. Kinek lenne kedve velünk tartani, kik azok, akik szeretik a magashegyi túrákat és/vagy Erdélyt, a pártatlan erdélyi hegyvonulatokat.

Végül könnyedén összejött az a 14 fő, akik vállalkoztak arra, hogy végig menjenek a Radnai- havasok főgerincén a Radnai-hágótól Borsáig, az egykori szép üdülőfaluig. Név szerint: Barkasz Gábor (túravezető Szatmári EKE) és Szabó Katalin (Szatmári EKE), Balog Boglárka Katalin, Egri Ferenc és Bokor Sándor (EKE Bihar), Lengyel Hunor (EKE Brassó), Bacsó Júlia és Bacsó Zsófia (MKE), Fehér Katalin és Kuntner Gábor (PKE), Tátrai „Géza” Gábor (Szögliget), Ádám „Yoke” József (Gödre), Pánovics „Pánó” István (Kéthely), Miklós „Jamy” Gábor (Kaposvár).

Kis csapatunk több részben érkezett meg Hosszúmezőre, a Máramarossziget mellett fekvő 80,3 százalékban magyarok lakta faluba. Az általam vezetett „somogyi-borsodi” különítmény szeptember elsején vágott neki a Budapest – Szatmárnémeti – Sárköz - Avasújváros – Hosszúmező útvonalnak.

0. nap: 2009. szeptember 1. (kedd)

Korán reggel indultunk hárman: Ádám József, Pánovics István és Miklós Gábor. Nyíregyházán felvettük jó barátunkat Tátrai „Géza” Gábort (ekkor már két Gáborról tudtunk), majd irány Szatmárnémeti. Minden simán ment szerencsére, sem a határon, sem a városban nem akadt semmi probléma.

Szatmárnémeti talán kevesebb figyelmet kap, mint partiumi „nagy testvére” Nagyvárad vagy Arad. Ezt mindenképpen szerettük volna ellensúlyozni, így egy másfél órára megálltunk a főtéren, hogy felkeressük ezt a letagadhatatlanul magyar várost, amelynek ma magyar polgár- mestere van Illyés Gyula (RMDSZ) személyében, és amelynek több mint 45.000 fős magyar lakossága (ez a város 40 százaléka) figyelmet és megbecsülést érdemel.

Máramarosszigeti Református Templom, a máramarosi magyarság fő szimbóluma.

A városban sétálva találtuk meg Petőfi Sándor és Szendrey Júlia esküvőjének helyszínét a Püspöki Palotához tartozó Kápolnát, valamint a klasszicista-barokk jegyekkel büszkélkedő Jézus Mennybemenetele Székesegyházat, a Tűzoltó-tornyot, amelyre szerencsére fel tudtunk menni. Megnéztük a Kölcsey Ferenc Gimnáziumot, a neoreneszánsz Vécsey-palotát, ahol a szatmári békét írták alá 1711-ben. S ha Szatmárnémetiben járunk, akkor nem hagyhattuk ki a volt Pannónia Szálló csodálatos szecessziós épülettömbjét és természetesen a Szamos-partot sem. Kora délután indultunk az Avason keresztül be Máramarosba.

Az út során lassan elhagytuk a magyar-román nyelvhatárt, amely egyre inkább elmosódik Szatmárban is. Áthaladtunk olyan magyar szemmel kisebb községeknek tűnő településeken, ahol mindegyikben lázas építkezés folyt. Ez azonban nem dicséret, mert az ott felépített három, sőt nem ritkán négyszintes „palotamonstrumok” alkotta egyetlen sorfal az egész település. Csak nem ez a „neoromán stílus”? Nem vall jó ízlésre.

Majd nem sokkal később megpillantottuk a Tiszát. Nem ilyennek szoktuk meg. Még nagyon kék, még nem „szőke” és nem sokkal nagyobb mint a Rába, de ugyanolyan sebes folyású. Fel- feltűnik egy-egy településnek a neve is már (Kistécső), amikor egyszer csak örömmel látjuk, hogy Hosszúmező helységtáblája mellett halad el autónk.

Sebestyén László Ede, a hosszúmezői református parókia lelkipásztora mint mindig, most is nagy örömmel fogadott minket. Lepakoltunk a Parókián, és irány Máramarossziget, vagy ahogyan a helyiek mondják „Sziget”. Sajnos nem volt sok időnk a városban, de sietve azért felkerestük, megnéztük azokat a legfontosabb helyszíneket, amik hozzánk, magyarokhoz kötődnek. A Tisza parti város egyik legszebb műemléke a Református Templom, amelybe szerencsére sikerült bejutni. Belül két zászló teszi felejthetetlenné az élményt: egy piros-fehér-zöld, amelyet a magyarországi testvér gyülekezettől kapott a szigeti gyülekezet, és egy, amely a régi magyar Leövey Klára Líceum zászlója. Szerencsére a Líceum ma is működik. Szükséges is, mert itt, a máramarosi szórvány vidéken fogy a magyar, a város lakosságának 16 százalékát teszik ki, de ők is inkább az idősebb generációhoz tartoznak.

A féltve őrzött lobogó (Máramarossziget, Református Templom)

Máramarossziget hírhedt nevezetessége a kommunista börtönből átépített múzeum, a Kommunizmus Áldozatainak Emlékmúzeuma, ahol Márton Áron püspök is raboskodott. Sziget híres szülötteinek is megtalálható névtáblája sorra látható a szép Fő utcán: Prielle Kornélia színésznő, Hollósy Simon festőművész, a nagybányai festőiskola megalapítója, Asztalos Sándor ’48-as honvédezredes, aradi hős és természetesen Leövey Klára, aki a magyar óvodai pedagógia alapjait teremtette meg Teleki Blankával.

A városban a Katolikus Plébánia előtt találkozunk Fehér Katával, Kuntner Gáborral (a csapat harmadik Gábora), Bacsó Julival és Bacsó Zsófival. Ők már körülnéztek, így indultak vissza finomságokkal megrakodva Hosszúmezőre.

Este bevásároltunk a több napos kirándulás előtt, majd a hosszúmezői Parókián Sebestyén László lelkipásztor és családja vezetésével és segítségével kicsi miccseket sütöttünk (erdélyi kis kolbász több féle húsból). Még most is érezzük az ízét szánkban!

1. nap: 2009. szeptember 2. (szerda)

Szerdán korán hajnalban érkeztek társaink. Nagyváradról Balog Bogi, Egri Feri és Bokor „Susnyás” Sanyi. Szatmárnémetiből Dr. Szabó Kata és Barkasz Gábor (több Gábor nem vett részt a kiránduláson, ám így is a csapat 28,57 százaléka Gábor volt. Ha valaki a túra elején nem tudta a másik nevét, általában nem tévedett nagyot, ha Gáborként szólította az illetőt). Azonnal indultunk tovább a Tisza majd a Visó-folyó völgyében a Radnai-hágó irányába. Néha próbára tette 3 tagú konvojunkat a román út minősége, de a reggeli máramarosi vidék mindenért kárpótolt minket. Utaztunk ködben, néha magasan a folyó felett, miközben kicsi, még álmos falvak maradtak el mellettünk. Átmentünk az észak-erdélyi Felsővisón, amely egykor virágzó német bányászváros volt. Alsóvisón már várt ránk Hunor, aki Brassóból csatlakozott hozzánk, így lett teljes a csapat. Majd a hosszan elnyúlón Borsa következett, ami mellett már megpillantottuk a Radnai-havasok északi oldalgerincét, köztük a kimagasodó Köves-csúccsal (igaz, ekkor ezt még nem tudtuk).

Egyik szerpentint a másik után elhagyva, áthaladva a Borsai - hágón (Pasul Pislop, 1416m) egyre közelebb kerültünk kiinduló pontunkhoz, a Radnai - hágóhoz (Pasul Rotunda, 1271m). A hágó egy egész jó minőségű földút legmagasabb pontja, igen kedvező kiindulási hely a Radnai-havasok főgerincének meghódításához, ha valaki keletről nyugatra haladva kívánja bejárni a hegységet. Miután kis csapatunk három autója visszament Borsára, és egy autó újra elhozta a sofőröket, mindenki útnak indulhatott. A társaság egyik fele ezt előbb is megtette, hogy ne kelljen rohannia, és a tájban való gyönyörködésre is jusson idő bőven.

No accessuli! (De hova?!)

Utunk az Ünő-kő irányába haladt a jól kiépített piros turistajelzésen. A kezdeti szerpentin kaptatót felváltotta a régi, még a magyar honvédség által kiépített radnai katonai útvonal. Ezen a lankás, de folyamatosan emelkedő szakaszon sűrűn törnek a felszínre a források, így ivóvíz ellátásunk is biztosított volt. Nagyon jól jött az is – és ezért nagyon hálásak is vagyunk, hogy Barkasz Gáborék a szeptemberi kirándulás előtt már végigjárták az útvonalat, így túravezetőnk, Gábor, pontosan tudta, hol tudunk majd vizet vételezni.

A régi határvadász útvonalról a háttérben feltűnik az Ünő-kő-csúcs.

Nem könnyű leírni a táj szépségét. Azért nem könnyű, mert ha csak visszagondolunk az első napra, akkor is csodát láttunk, hát még a többi napon. Ha kelet felé tekintettünk (ez általában a hátunk mögötti hegyvonulatokat jelentette), akkor egy 1600-1700 méter magas összefüggő, a délutáni nap és a felszálló párának köszönhetően a kék, a barna és a zöld mindenféle szín árnyalatában játszó hegyeket pillantottunk meg. Nem utolsó sorban ez (is) volt az ezer éves határ. Egyik a sok közül.

Ha előre néztünk, akkor előttünk magasodott a Rozsoly (Vf. Rosu, 2113m), a Kis Ünő-kő (Vf. Ineut, 2222m), és a Radnai-havasok keleti gerincének hatalmas tömbje, az Ünő-kő (Vf. Ineu, 2279m). Keleti oldaluk már sötétes, mert a nap már nem sütötte ezeket délután három körül. Ebben a természeti szépségben értük utol csapatunk előőrseit a Gázsa-nyeregben (Saua Gajei, 1721m). Innen együtt folytattuk utunkat a Lala-tavak mentén első éjszakai táborhelyünkhöz, amit a Kis Lala-tó (L. Lala Mica, 1920m) mellett ütöttünk fel. A rutinosabb túrázók ekkor elővették a kis gázmelegítőt, amely aztán zacskós levest, krumplipürét, de brassói társunk, Hunor, még főtt tojást is melegített. A „somogyi – borsodi különítmény” ilyennel nem volt felszerelve, helyette azonban a legjobb szalonnát, kolbászt hoztunk magunkkal. Jómagam 4 kg almát is, ami az út során minden étkezésnél előkerült, mert igencsak éreztem, hogy a 4 kg, az mégiscsak 4 kg. Főleg fel a hegyre. Ezeknek az almáknak komoly előéletük is van. Vagy fél tucat boltot végig kellett járnunk, mire sikerült almát vennünk Szigeten. De nem adtuk fel!

(Sala-)Lala-tó (copy right: Yoke)

Mielőtt lefeküdtünk volna, bejártuk a környéket, ekkor bukkantunk rá a Nagy Kalcit Kövekre. Az Ünő-Kő lábánál található kőfolyás érdekessége, hogy a kövek jelentős mennyiségű fehéren csillogó kalcitot is tartalmaznak. Ez végig tapasztalható volt a túra során, így szép számmal gyűjtöttünk is.

Az alvás nem ment könnyen. Sok élmény, új helyek, erdélyi táj, csönd és tiszta levegő…és vakító éjjeli holdsugár. Hajnali kettő felé Géza barátommal arra ébredtünk, hogy az egész katlant bevilágítja a Hold sugara, de ez a sátorból, mint lámpafény tűnt nekünk. Ki is mentünk, hogy megnézzük a tájat. Hideg volt, de megérte! Kevés ehhez foghatót láttam, amikor a hideg kékes fényben, szinte min- den kis fűszál kivehető, és a hegyek vonulatai valamint az Ünő-Kő tömbje egészen túlvilági színezetet kapott. Az első kirándulással telt napon a megtett táv 11,5 km volt, szintkülönbség 650 méter, a menetidőnk 6 óra.

2. nap: 2009. szeptember 3. (csütörtök)

Reggeli ébresztő után egy gyors fürdés a már 4C- ra melegedő patakban, majd a Nap meleg sugarait élveztük. Reggeli elfogyasztása, kulacstöltés és a legújabb társ, Yokéék mellett éjszakázó kisegér fényképezése. Mint ünnepelt sztár, villogtak a vakuk az egér láttán.

Majd irány az első csúcs, és a kirándulás leghosszabb napi távja. Felkapaszkodtunk az Ünő- kövek közötti Ünő-nyeregre (Saua Ineutului, 2100 m), ahol a táskákat hátrahagyva csak térképet, fényképezőt, távcsövet és természetesen csúcscsokit vittünk magunkkal.

Kilátás az Ünő-kő-csúcsról Erdély belseje felé.

Az Ünő-kő (Vf. Ineu, 2279m) könnyen és biztonságosan meghódítható csúcs, amely a második legmagasabb a Radnai-havasokban. A panorámája is csodálatos (ezt a szót még sokszor leírom, de elkopni nem fog a jelentése, főleg, aki ismeri a Radnai-havasokat). Ellátni északnak a Máramarosi-havasok felé, keletnek a Kárpátok keleti oldala húzódik (ami már Moldva közigazgatásilag), dél felé a Borgói-havasok és a Kelemen-havasok masszívuma emelkedik ki.

Az Ünő-kőtől elköszönve a piros jelzésen folytattuk utunkat. A csúcs végig, több napon keresztül velünk volt, ha keletnek tekintettünk, mindig kimagasodott a többi vonulat közül.

Yoke és Pánó a főgerincen menetelnek. Háttérben az Ember-csúcs.

1900-2000 méter magasságban kellemesen hullámzó gerincen haladtunk. Közben megismertük útitársainkat is, és ők is minket. A csapat egyre jobban összerázódott. Valamint nagyon figyeltünk arra is, hogy Barkasz Gábort meg ne előzzük, mert ennek sörben/borban kifejezhető büntetését nem kerültük volna el.

Az ebédet (ami májkrémből, kenyérből, paprikából és almából állt) a Csicsa-csúcs (Vf. Cisa, 2036m) lábánál költöttük el. Ránk fért, mert igencsak megéheztünk a csúcsra vezető kaptató után. Meg nem is ártott a futóműveknek sem, mivel az egyik szakaszon a juhok szántásában, vagyis potenciális jövőbeni túra nyomvonalon jöttünk, ami rövidebb, de fárasztóbb volt. Persze ekkor még nem tudtuk, hogy a „Sándor Travels” ennél sokkal cifrább helyekre fog majd vezetni minket.

Gábor és Yoke az Ünő-kő előterében.

Az ebéd után az Ember-csúcs (Vf. Omului, 2134m) mellett haladtunk el, hogy a nap másik legmagasabb kiszögelését is megmászhassuk. A Gargaló (Gargalau, 2159m) az egyik legkedvesebb volt nekem, mert elhelyezkedésében, felszínében (ami egy lapos hegytetőt jelent), panorámájában felveszi a versenyt a többi, nála magasabb csúccsal, de ami a pluszt jelenti, az akkori napsütötte időjárás. Vártuk a megjósolt vihart (ami másnap megjött), de ekkor még nyoma sem volt felhőnek. Lábunk alatt Borsafürdő, a közelben eredt az Aranyos-Beszterce, délre lankásan elnyúltak az oldalgerincek. Itt találkoztunk lengyel túrázókkal, akik táborhelyet kerestek, ahol vizet is tudnak vételezni. Egri Feriék segítettek nekik, de valószínűleg nem érték el az Ünő-kő melletti reggeli táborhelyünket, mert az még igencsak messze volt, és a délutánt is lassan felváltotta az este.

El Clasico del Liceo de Táncsics.

A Gargalót elhagyva leereszkedtünk egy sziklás, kavicsos ösvényen 250 métert második táborhelyünkhöz. Az éjszakai szálláshelyünket közvetlen egy kis földből feltörő forrás mellett jelöltük ki, nem messze attól a ponttól, ahol a gerinctúra piros jelzése és a déli irányból, Óradnáról érkező kék kereszt turista ösvény találkozik. A sátrakat mindannyian délnyugat-felé néző pozícióba állítottuk, hogy este és reggel az ébredés után is megcsodálhassuk a völgyet körülölelő hegyláncokat. Táborhelyünktől keletre a Gargaló és az Ember-csúcs, nyugatra a Galac-csúcs, a Puzdra és kicsit a Tejes-csúcs meredezett a magasban.

Nagyon kellemes színfoltjai voltak kirándulásunknak a Gargaló-nyereg alatt húzódó tavacskák. Egyikben volt még „bokányi” víz. Gondoltuk, 1900 méteren ez maximum 5-6 oC-t jelent. Meglepő volt tapasztalni a kellemes langyos vizet, és a kilátás is ötcsillagos volt. Amint a többiek is megtudták, hogy milyen szuper a „radnai wellness”, mindenki kipróbálta. Szerintem, senki nem bánta meg. Este még sikerült elkapni a Hold felkeltetét. És vártuk a másnapot, amikor a jósolt vihar is megérkezhet.

Gargalo-csúcs alatti táborhely. Ez 2016-ban is zseniális táborhely volt.