... befejező rész

vissza az első részhez

5. nap (kedd, 2011. augusztus 16.)

Még korábbi kelés, amelyben szerencsére a románok is partnerek voltak, így nem zavartuk egymást. Gyors készülődés után elindultunk, a „lenti négyes” már várt ránk. Erős reggeli felhőzetben kapaszkodtunk fel a Nagy-Vistre (Vistea Mare, 2527m). Ez a táborhelytől számítva egy kemény kb. 200 méteres meredek kaptató nagy táskával. Lentről sokkal félelmetesebbnek tűnt előző délután, mert nem volt felhőzet. Valószínűleg több száz méteres szakadék húzódott alattunk, de megfelelően kivájt ösvény, valamint a felhők által eltakart északi hegyoldalak miatt nem tudtuk pontosan megítélni a valóságot.

Mindenki felért szerencsésen. A román ismerősök már fent voltak, egy pár perccel előztek meg minket. A turisták itt általában lerakják a zsákokat, és így hódítják meg a Déli-Kárpátok (és nem Erdély!) legmagasabb pontját, a Moldoveanut (2544m), amely egy déli mellékgerincen húzódik. A csúcsot a Nagy-Visttel összekötő gerincélen végig haladni nem olyan nagy kihívás, mint például feljutni a Negojra, ennek ellenére azért figyelmet igényel, mert több helyen kitett ösvényen haladhatunk meredek leszakadásokkal körülvéve, egy helyen pedig egy 2-3 méteres beszakadáson is át kell haladnunk.

A Királyszirt a Moldovaneu csúcsról - még három nap

Bár a reggeli pára még csak oszladozott, azért néha feltűntek a környező hegyek, egyszer a távolban, nyugatra a Negoj-csúcs is felbukkant. Talán még a nagy Vidra-víztározó (Lacul Vidraru) is előkerült valahol délen. És ott a távolban (kb. 200 km-re délre) hömpölyög a Duna. A csúcscsokik elfogyasztása és a csúcsfotók elkészítését követően elindultunk visszafelé.

A Nagy-Vistről leereszkedni nem olyan kellemes, mint felmenni rá. Jó 250 métert másztunk, kúsztunk lefelé. Hasonlóan, mint a keleti oldalon, itt is viszonylag kényelmesen kijárt ösvényen jutottunk le a következő nyeregbe, ahol megreggeliztünk. Most már igazán a Fogarasi-havasok szívében jártunk. Egymást érik a hegycsúcsok, a leszakadások, az északi oldal meredek falai lökik fel a párát, ami állandóan megcsapja a turistát. Vigyázni is kell az akár 10 fokos hőmérséklet különbséggel, ami a hegység két oldalát illeti, mert aki nem bírja a hirtelen hőmérséklet változást, arra veszélyes is lehet.

Szállásunk a szakadék fölött - nem volt egy Four Seasons

A Nap egyre kellemesebben sütött, és látszott, hogy mind a Podragu-menedékházhoz (Cabana Podragu, 2136m), mind a Transzfogarasi úthoz egyre közelebb kerültünk. Sokan voltak már reggel is az ösvényeken, többek között egy székely-magyar családdal is találkoztunk. Örömmel beszélgettünk egyet velük, megkínáltuk őket finom magyar aszalt szilvával majd haladtunk tovább. Elhagytuk a Nagy-Ucsa (Vf. Ucea Mare, 2434m) és a Corabia-csúcsokat (Vf. Corabia, 2406m), valamint a legjelentősebbet, a Podragu-csúcsot (Vf. Podragu, 2462m). Délre már hosszú utat tettünk meg, bár nem gondoltam volna, hogy még egyszer ennyi lesz majd előttünk, nem kis emelkedőkkel.

Az ebédet a legmagasabban fekvő tengerszem, a Podu Giurgiului tó (Lac Podu Giurgiului 2226m) mellett fogyasztottuk el. Ez a kis tengerszem talán csak július végére és augusztusra veti le jégpáncélját, de a vize így is csak 4-5 fokosra tud felmelegedni. A tó mellett, annak nyugati oldalán egy kis forrás csörgedez, aminek nagyon finom hideg vize van. Szerintem a legfinomabb víz a Fogarasi-havasokban itt található.

A tó keleti oldalán, közvetlen a turista ösvény mellett egy kis menedékházat kezdtek el építeni. Ugyanakkor felmerül bennünk a kérdés: miért van az, hogy ha már egyszer övék e gyönyörű vidék, akkor miért nem tudnak rá jobban vigyázni? Miért kell a szemetet mindenfelé elhagyni? Ahol elkezdenek egy menedékházat építeni, miért kell azonnal körbeszemetelni? Tudjuk, hogy nem egyszerű dolog lehozni az üres zacskót a maga maximum 2 gramm súlyával, de megpróbálni meg lehet.

Miután pihentünk, elindultunk egy újabb 200 méteres kaptatón felfelé a Nagy-Árpás-csúcsra (Vf. Arpaşu Mare, 2468m). Úgy vélem, ha keletről indulunk neki a gerinctúrának, eddigre már igencsak megszokhattuk a folyamatos hullámzást. Nem érdemes azon tűnődni, hogy mikor lesz már vége, hanem amit már javasoltunk; érdemes néha megállni, visszatekinteni és gyönyörködni a tájban.

A Nagy-Árpásra felérve gyönyörű idő fogadott minket. A Nap nagyon tűzött, de a felhőket fenntartotta a fejünk felett. Körbetekinthettünk, úgy ahogyan aztán sem előtte, sem utána már nem tudtunk. Keletre a Nagy-Vist – Moldoveanu ikercsúcsok, nyugatra a Negoj és a Buteanu csúcsa, közvetlen előttünk a Kis-Árpás fenséges és vad masszívuma. Lent, ahol az út folytatódik, egy kellemesebb gerincélet vehettünk szemügyre, amely összeköti az Árpás-csúcsokat. Bár nem egy széles élről van szó, de messze nem olyan veszélyes, mint például a Kis-Árpás túlsó oldalán található „Három lépés a halál” nevezetű taréj, amely a Sárkány-kapuhoz vezet ki (vagy más néven Árpás-kapu).

Árpás-csúcsok felé

A Kis-Árpást (Vf. Arpaşu Mic, 2460m) szokták a legmeredekebb és legveszélyesebb szakasznak tekinteni, ha nem az úton, hanem valóban a főgerincen haladnánk végig. Nem véletlenül. Fenséges látvány, ahogyan ezt a nagy kúpot minden oldalról függőleges falak határolják. A turista ösvény ki is kerüli északról a Kis-Árpást. Újra Erdélyben jártunk, mivel ugye a hegység főgerincétől északra Erdély területe húzódik, délre Havasalföldé.

Szépen haladtunk, míg végül is elértünk a „Három lépés a halál” (La trei pasi de moarte) nevezetű élhez. Bár a leírások szerint sokkal félelmetesebb a neve, mint amilyen megpróbáltatásra és veszélyre gondolhatnánk, szerintem mégis találó. Sőt nyugodtan lehet „Másfél lépés a halál” nevet is adni neki. Három komolyabb kőkitüremkedést kellett legyűrnünk. Mindegyiknél segítettek persze a láncok és fémkábelek, de azért elgondolkoztató, hogy aki kirakta ide őket, az végig ment-e már rajtuk. Ugyanis a lánccal nincsen semmi gond, de fémkábelt nem lehet jól megfogni, csúszik, és hangsúlyozom, mi száraz időben, napsütésben érkeztünk e helyhez. Hogyan milyen lehet viharban…, nem szeretnénk megtudni.

"Három lépés halál" (tényleg ez a hely neve) - elég lett volna egy lépés is...

Szerencsére sikeresen átverekedtük magunkat ezen az akadályon is. Ha jól emlékszem, akkor a csapat már igencsak fáradt volt szívesen vettük volna, ha a Sárkány-kapu után már rögtön a Zerge-tó jön, de még kb. 1,5 óra mászás várt ránk. A Sárkány-kaput elhagyva már látszott a Transzfogarasi út. Érdekes, hogy a hegységet borító fű és növényzet egyfajta sárgás – zöld színben pompázott eddig, majd belépve a hegység nyugati zónájába mindez megváltozott, sokkal zöldebb lett.

Egy újabb – és ezen a napon az utolsó – 200 méteres emelkedő várt ránk. Fel kellett mászni a Butenau-csúcs (Vf. Vânâtoarea Iui Butenau, 2507m) déli nyúlványára. Egyébként egy újabb kis forrásból lehet még itt inni, az ösvény legmélyebb pontján.

Sietnünk kellett, mert egyre csak jöttek a gomolyfelhők, és bár nem volt messze a táborhely, mégis nehezen jutottunk előre. Itt is szeretném megköszönni, hogy Brigi és Réka, rögtönzött büfét rendezett az elcsigázott társaknak, igen jól esett az ott elfogyasztott csokoládé. Sőt Rékát úgy feldobódott, hogy Pánó elmondása szerint nagyon sokat segített a társasága az utolsó kilométereken: a bíztatás, a kedves szavak mind nagyon jól jönnek ilyenkor.

Végül este háromnegyed nyolc körül mindegyikőnk megérkezett a Zerge-tó mellé (Lac Capra, 2249m). Sikeresen és még időben felállítottuk a sátrainkat, mert megérkezett a vihar. Nagyon gyorsan, amolyan fogarasi módon csapott le, csapkodta a sátrak oldalait, de amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is ment; nem tartott tovább tíz percnél. Az este hátralévő részében kellemesen vacsorázhattunk, fürödhettünk. Azt hiszem, ha megkérdeznénk a túratársainkat, melyik volt a legkedvesebb táborhelyünk, a Zerge-tó melletti pázsitot választanánk. Az alsó tó mellett, annak dél-nyugati részében természetesen egy kis forrást is találtunk.

Táv: 19km Szint: 1350 méter

6. nap (szerda, 2011. augusztus 17.)

A szerda reggel legaranyosabb pillanat volt, mikor több száz birka ömlött le, rohant egymás hegyén-hátán (szó szerint értetendő) a vízhez. Okosan kikerülték a sátrakat, de valahogyan egymást már nem tudták. Ma is talány, hogy pici lábaikhoz képest, hogyan tudnak ilyen pontosan ugrándozni a hegyen ekkora testtel. Mivel a pásztorok továbbhajtották őket, így megadtuk nekik az elsőbbséget, addig a napsütésben fürdő tavat és környékét fotóztuk. Majd elindultunk a legrövidebb, pihentető távnak gondolt szakasznak. Az eddigiek közül is annak szántam párat, de valahogyan nagyon nem akart összejönni. Mindenesetre megfogadtam, ezen a napon nem megyünk sokat.

Ha kimászunk a Zerge-tó mellől a Zerge-nyeregbe (Şaua Caprei, 2315m) elénk tárul a Bilea-katlan a tóval (Lac Bâlea) és a Transzfogarasi út. Tetszett persze, talán nincsen olyan, akinek ne tetszett volna a csipkézett hegylábak mellé épített turista központ és az út, de nem vágytunk le. Még volt egy nagy célunk, amely nélkül – számomra semmiképpen sem – lett volna a Fogarasi-havasok gerinctúrája az, ami.

Felkapaszkodtunk a 2417 méter magas Jézer-csúcsra (Vf. Iezerului), hogy rögtön vissza is ereszkedhessünk vagy 100 métert közvetlen a Transzfogarasi út alagútbejárója fölé. Kis pihenő, majd folytattuk utunkat a Lajta-csúcsok felé. Ahogyan egyébként magunk mögött hagytuk a Transzfogarasi utat, már érezhetően sokkal kevesebben túráztak a hegység nyugati részén.

Lajta élek

A Paltin-csúcsról (Vf. Paltinului, 2399m) leereszkedtünk egy kőfolyáson, majd enyhén felfelé folytattuk utunkat. Délről kerültük a Lajta-csúcsot (Vf. Laita, 2397m) és elértünk a Lajta-élhez. Bár itt is láncok és fémkábelek segítik a mászást, mint a „Három lépés a halál” nevű élen, sokkal jobban ment az előrehaladás. Talán már egy kis tapasztalatra is szert tettünk az előző nap, talán mert egyre könnyebbek voltak a hátizsákok, vagy kevésbé voltunk fáradtak – nem tudom –, de ezen a szakaszon úgy éreztem könnyedén túljutottunk. Ezen a napon már csak a Kis-Lajta csúcsot (Vf. Lǎiţel, 2390m) kellett meghódítani, mivel a gerinc út itt nem mellette, hanem közvetlenül azon keresztül halad át.

a Kárpátok Fotósa a Kis-Lajta-csúcsa előtt

Számomra a Kis-Lajta azért volt különleges, mert fent a csúcson egy póznát találtunk, valószínűleg itt valamikor zászló lobogott. Mivel vittünk magunkkal egy másfél méteres magyar zászlót, így végre volt hova kifeszíteni. Számomra nagyon szép látvány volt, ahogyan a szél lengeti a piros-fehér-zöld színeket Erdély déli határán. Persze ez nem volt több mint 10 perc, mert aztán tovább kellett menni, de így is megérte.

A rövid pihenőt követően elindultunk a Leszpez és a Negoj felé. A felhőket néha feldobta a Nap melege és a szél, ilyenkor egy-egy pillanatra megláthattuk azt a hatalmas és a térséget uraló kilométeres nagyságú kőtömböt, amelynek tetején a Leszpez-csúcs található (Vf. Lespezi, 2517m). Az aljában pedig a Kaltun-tó (Lac Cǎltun, 2135m) a menedékházzal és reményeink szerint legalább egy forrással. Nem kellett már sokat gyalogolni, és kb. három óra körül el is értük a tavat.

A tó bent fekszik egy katlanban, de komolyabb turista forgalmat bonyolíthat le, mert nagyon jól kiépített sátorhelyeket találtunk. Ez alatt persze azt kell érteni, hogy van bőven vízszintes terület, amiket körbeépítettek korábbi kirándulók kövekkel. Ugyanakkor a „fürdőszoba” is igen jól felszerelt, mert a tó vizét elvezető kicsi pataknak egy csövön keresztül ömlik le a vize, így a fürdés is könnyen megoldható. Bár a melegvízű csapot valaki központilag elzárta, de a hidegvízű minden további nélkül működik.

Ha friss vizet szeretnénk vételezni, akkor egy kicsit ügyeskedni kell. A Leszpez függőleges falához kell ugyanis felmászni, ami egy 6-7 perces sétát jelent.

Miután felállítottuk a sátrakat és mindenki elrendeződött, a tábor mögött talált szélvédett sátorozó helyen berendeztünk egy konyhát. Ez egy kis kerek terület volt, ahová néhány nagyobb követ is vittünk szék gyanánt. A kör közepébe egy kőasztalt helyeztünk, és itt osztottuk meg megmaradt – de már igencsak megunt – elemózsiáinkat. Kicsit arra hasonlítottunk, mint mikor hét Frédi (vagy Béni) és kettő Vilma (vagy Irma) piknikezni indult. Terítékre kerültek a kolbászok, hagymák, almák és sárgarépák, összenyomódott kenyér, de volt ott szalonna, szalámi, paprika, hogy az aszalt gyümölcsökről már ne is beszéljünk. Természetesen ennyi finomságra megszomjazik az ember, így inni is kellett rá valamit. Mivel már csak egy napot tudtunk maradni a Fogarasokban, így összedobtuk megmaradt pálinkáinkat is. Egész kis kóstoló alakult ebből az ötletből. A felhozatal: szeder, szilva, barack, vegyes, törköly. Mikor már nem nagyon bírta a társaság, akkor Miki barátunk vállalta magára a terhet, hogy kárba ne vesszen a nedű. Köszönjük az áldozatvállalást;-)!

megittuk az utolsó kortyokat... nem kellett volna (Ugye, Miki? :) )

Estére a felhők is eltűntek a katlan felett, és megpillanthattuk utolsó és egyben legjobban várt célunkat; a Negoj-csúcsot, amely Erdély legmagasabb csúcsa, és amelyen egy régi időkből ottmaradt határkő is található. Egy határkő, amit még 1920 előtt helyeztek el.

Táv: 8km Szint: 550 méter

7. nap (csütörtök, augusztus 18.):

Utolsó teljes napunk a hegységben. Egyben talán a legjobban várt is. Eddig ugyanis megúsztuk az esőt igazából, és Réka jóvoltából (na meg a hargitai hegyimentő ismerőseik segítéségének köszönhetően) azt is megtudtuk, hogy az utolsó napon sem fog esni. Bár reggel erős felhőzet ülte meg a Kaltun-tó katlanját, reménykedtünk benne, hogy mint az elmúlt napokban, úgy most sem fog esni belőle komoly csapadék; mire felérünk a Csúcsra, addigra el is oszlik talán.

A tavat északról kerüli meg az ösvény, ami innentől kezdve nyugat – észak-nyugatra tart. Folyamatosan kapaszkodunk fel a piros sávon. A táj képe azonban jelentősen megváltozott a korábbiakhoz képest, már nem a megszokott málló és aprózódó kristályos pala kicsi kavicsai sercegtek a lábunk alatt, hanem hatalmas kőtömbökön lépkedtünk. Beértünk a Negoj alatt húzódó kősivatagba.

Sajnos a felhőzet még mindig nem emelkedett fel, és így a kövek is nedvesek maradtak, amitől az előrejutatás nehézkesebbé vált. Mielőtt beszálltunk volna az Ördög-katlanba, a piros sávból kiágazik jobbra a piros kereszttel jelzett útszakasz. Ez átvezet – a Negoj-csúcsának kikerülésével – a Negoj-menedékházhoz. Mi is oda igyekeztünk, de a csúcs útba ejtésével. Egy rövid idő múlva balra a kék sávon is lehet folytatni a csúcstámadást, amely azonban ugyanolyan kürtőben végződik, mint a fő útvonal, a piros sáv.

Mi ezen maradtunk, mert a híres-hírhedt Ördög-kéményen (Strunga Dracului, 150 métert küzd le, majdnem függőlegesen) szerettünk volna végigmenni. Előtte még egy rövidebb láncos rész következett, amelyet a csúszósabb köveken és kevés kapaszkodóval (és természetesen a nagy hátizsákokkal) nem volt egyszerű leküzdeni.

Ördög-katlan

S eljutottunk az Ördög-kéményhez, amely kb. 1,5-2 méter széles, a legtöbb helyen mindkét oldalon láncokkal biztosított kürtő. Előfordul, hogy olyan magasan van a következő beszögelés, amire fel lehet(ne) lépni, hogy nem elérhető, különösen nem nagy táskával a hátunkon. Ezen úgy segítettek, hogy a függő láncokra kicsi lépcsőnek használható kengyeleket szereltek fel, így „helyettesítve” a hiányzó fokokat. A láncok használatánál egyébként érdemes megvárni, míg az előttünk haladó megfogja a következő rögzítés feletti részét a láncnak, így nem zavarjuk egymást. Továbbá néhol figyelni kell, mert pár helyen kijött a falból a lánc. Összességében, azonban nyugodtan hagyatkozhatunk a fogódzókra, nem fognak cserbenhagyni minket.

mászás az ismeretlenbe

Az mindenesetre biztos, hogy mire felérünk, elfáradunk. Nem csak abban, hogy folyamatosan húzzuk fel magunkat a láncon, hanem fejben is, hiszen, valóban nem olyan vészes az Ördög-katlan, mint inkább érdekes, de folyamatosan figyelni kell, hová lépünk, mit fogunk meg. Egy kis pihenés, alma és néhány korty víz visszaadta az erőt. Innen már nincsen messze Erdély legmagasabb pontja.

Végül felértünk a Negojra (Vf. Negoiu, 2535m). Talán ez volt az, amit a legjobban vártunk, amit legjobban szerettünk volna megmászni. Amiért igazából jöttünk. A havasok többi része is gyönyörű, de a Negojnak a szimbolikája sokkal több, mint bármelyik másik csúcsnak. Még akkor is, ha felhőben van.

Fent a csúcson ugyanis van egy régi határkő, ami valamikor Magyarország és Románia közötti határt volt hivatott jelezni. Így a Negojon meglobogtatni a piros-fehér-zöld trikolórt olyan érzés, mintha arra a tíz percre, amíg fent voltunk, Erdély egy kicsit újra hozzánk tartozott volna. Valami hasonlót érezhettek a többiek is, mert felvetették, hogy énekeljük el a magyar himnuszt (ha nem kérték volna, akkor én vetem fel). Így körülálltuk a zászlót és a határkövet, és énekeltünk. Ilyen szépen még talán sohasem szólt himnuszunk (a mi szánkból). Ezért megérte minden fáradtság, kényelmetlenség. Nekem ez volt a legnagyobb élmény.

Az 1000 éves határkő Erdély legmagasabb pontján.

Lassan elindultunk le a csúcsról és le a hegyről is. Eleinte egy szerpentinező ösvényen haladtunk folyamatosan, majd kb. 40 perc múlva bejött jobbról a kék háromszög. Itt elköszöntünk a lassan egy hete követett piros sávtól, idő hiányában nem folytattuk utunkat a legveszélyesebbnek tartott Szeret-élen (Custura Sǎratii) keresztül, hanem lefelé vettük az irányt a Negoj-menedékházhoz.

A legtöbbünknek eléggé kikezdte a térdet ez a folyamatos lefelé haladás, a köveken való ugrálás. Sokszor kellett megállni, pihenni, és csak nehezen fogyott alattunk az út. Aztán lassan-lassan csak megpillantottuk a menedékházat is. Kb. kétharmadánál a csúcs és a menedékház között még érdemes megcsodálni a Szeret-vízesést (Pr. Sǎratii), amely így visszagondolva kb. 120-130 méter magasról zúdulhatott alá. Innen már sokkal kényelmesebbé válik az út, sokkal lankásabb is, egyszóval könnyebb rajta a járás. Lassan megjelennek a törpefenyők, majd, ahogyan haladtunk ki a hegységből, úgy vették át a helyüket az igazi nagy kárpáti fenyvesek. S ha áfonyázni támad kedvünk, azt is nyugodtan megtehettük augusztus második felében, elég volt csak lehajolni értük.

Azért még ez a kivezető rész is tartogatott meglepetéseket, szépségeket. Végig hegyoldalban haladtunk párhuzamosan a mellékgerinccel. Sokszor kereszteztünk mély leszakadásokat, amelyeken fa és vashidak vezettek keresztül. Többször korláttal is biztosították az ösvényt, mert 40-50 méteres mélységek kísértek minket szinte végig. Ha valaki a Negoj-házban száll meg, már csak ezért is érdemes egy háromnegyed órás kis kirándulást tennie, hogy ezen a kis szakaszon is megtapasztalhassa, milyen szépséges és vad hegység a Fogaras.

Ahogyan melegedett az idő, úgy tűnt elő egyre a Negoj tiszteletet parancsoló tömbje, a Szeret-él fogazata. Mire kitisztult az ég, mi is elértük a nagyon szépen rendben tartott Negoj-menedékházat. A ház maga egy többszintes nagyobbacska szállónak is megfelelne. Idáig szoktak feljönni a turisták, és aki nem akar gerinctúrát tenni, hanem csillagtúrában megmássza a környező csúcsokat, annak nagyon jó szívvel ajánlható, mint kiinduló pont.

Egy kis magyar csapat tartózkodott már ott (ha jól emlékszem, valahonnan Tata mellől jöhettek, vezetőjük, pedig egy kolozsvári magyar úr), akik nagyon kedvesen fogadtak minket, az aznap gyűjtött gombából is megkínáltak. Majd segítettek abban is, hogy amilyen gyorsan csak lehet – hét nap után először – ehessünk meleget a szálló éttermében. Még ma is emlékszem annak a nagyon finom, meleg erdélyi csorba levesnek az ízére, amely bár nem volt sok (kb. még három-négy tállal meg tudtunk volna enni belőle), de annál jobban esett.

A csapat ezen a délutánon kettévált. Miki, Yoke és én korábban nekiindultunk az előttünk álló hosszú útnak a kék háromszögön Felső- és Alsóporumbák felé, mert tervünk az volt, hogy megkérjük Leventét, hármunkért jöjjön ki Nagyszebenből, és mi már visszajövünk majd saját autóinkkal a többiekért. Le is gyalogoltunk 15+ kilométert, amikor mellettünk egy kis platós teherautó húzott el, majd fékezett, és felvett – minket is. A többiek már kényelmesen ott ültek benne. A kisteherautó bevitt Felsőporumbák (Ober Bornbach, Porumbacul de Sus) határába, de még egy jó hét-nyolc kilométer állt előttünk a főútig, ahol Leventével kellett találkoznunk.

Szerencsére egy fogarasi illetőségű román fiatal felvett hármunkat, és mivel ő is a főút felé tartott, ezért elvitt minket Alsóporumbák határába. Annyit még érdemes megjegyezni erről a kis faluról, hogy van egy kedves kis főtere, ahol a következő kb. másfél órát töltöttük el. Meglepő volt, ahogyan a falu apraja nagyja; kocsival, motorral, biciklivel, lóval vagy csak gyalog; nő és férfi egyaránt, egyszóval mindenki a helyi „Magazin Mix”-be sietett. Nem tudtuk, miért ilyen vonzó ez a hely, mert elég üres kézzel jöttek ki onnan, de valószínűleg a falu minden lakosát láttuk aznap délután legalább egyszer (lehet valami föld alatti szervezkedés folyt, ami csak az alsóporumbákiakat érintette).

Végül megjött Levente is, akinek ezúttal is nagyon köszönjük segítőkészségét és rugalmasságát. Bevitt minket Szebenbe, majd mi már visszamentünk a Felsőporumbák határában ragadt társainkért. Akik egyébként ott a sötétben verseket olvastak fel egymásnak Andris könyvéből.

A szállásunkat, minden Dél-Erdélyben kirándulónak csak ajánlani tudom. Nagyszeben szívében, a Belvárosban található, mindennel felszerelt, nagyon szép, véleményem szerint régi szász házból átalakított szállás, ahol a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda is működik. Mi is örömmel és elégedetten hajtottuk hát nyugovóra fejünket, mert mindent egybevetve hét napon keresztül róttuk a kilométereket a Fogarasi-havasok főgerincén, a Déli-Kárpátok három legmagasabb csúcsára is feljutottunk, tengerszemek mellett a tiszta levegőn aludhattunk. Úgy gondolom és remélem, hogy mindenki olyan élménnyel gazdagodott, amit soha sem felejt el.

Táv: 23km Szint: 2115 méter

8-9. nap (péntek – szombat, augusztus 19-20.)

Az utolsó, teljes erdélyi napunkon megkértük kedves házigazdáinkat, hogy vezessenek körbe minket Nagyszebenben. Úgy gondolom, hogy leginkább egy helyi ismeri a legjobban az adott települést. Most sem volt másként. Olyan eldugott emlékeket is megnézhettünk, amikről nem írnak az útikönyvek, csak a helyiek tudják, hogy hol és mit kell keresni.

Így jutottunk el a Ferencesek templomához, az Orsolya Templomhoz, a Katolikus és Evangélikus Templomhoz, fel tudtunk menni a Tanácstoronyba (ahonnan a megcsodálhattuk a felhők nélküli Fogarasi-havasokat keletre és a Szebeni-havasokat nyugatra). Petőfi emléktáblája, a szebeni vár megmaradt tornyai és várfala mellett még olyan régi szász házakat is felkereshettünk, amelyeken Erdély régi címere is rajta van még ma is. Sőt a Katolikus Templom belső udvarán még a Főtérről a román kommunista erők elől elmenekített Nepomuki Szent János szobrát is felkereshettük. Köszönet a szebeni magyaroknak, hogy megmutatták ezt a sok érdekességét és a városukat, amely akkor is nagyon sok szállal kötődik hozzánk, amikor már csak a lakosság alig három százaléka magyar.

„Négy nap dörgött az ágyu
Vizakna s Déva közt”
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött.”
Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyu (1849. február)

Ebéd után kimentünk Vízaknára (Salzburg, Ocna Sibiului) a sós tavakhoz. Nagyon kellemesen telt ez a délután, ugyanis olyan tavakat képzeljen el a Kedves Olvasó, amelynek sótartalma oly magas, hogy nem lehet elmerülni benne. Megpróbáltunk kicsit lejjebb úszni a tóban, nem sikerült. A víz mindig visszadobott minket a felszínre. A gyógytavak közül egyébként több olyan is van, ahol a fürdőző iszapot tud magára kenni. Annak élettani szempontból jótékony hatását megérzi a bőr. Éppen ezért minden tó mellett igyekeznek feltüntetni, annak legfontosabb tulajdonságait. Az első sorban az adatközlő táblákon a „superface” nevezetű román szó található, ami legalábbis fura nekünk, akik nem beszéljük a nyelvet. Két lehetőség van a jelentésére: vagy az angolban hasonló „surface” azaz felületet jelenti, vagy egy speciális román facebookról van, amit ezzel a szerény elnevezéssel illettek. Szerintünk inkább az utóbbi.

Nagyszeben, evangélikus templom

S végül kilencnapos kirándulásunk utolsó napja is elérkezett. Reggel korán indultunk Szebenből, mert útközben szerettünk volna még megállni pár helyen. Szászsebesig a már megismert úton haladtunk, majd Gyulafehérvár (Karlsburg, Alba Iulia) felé vettük az irányt. A negyedik magyar érseki székhelyen szerencsére bejutottunk a Szent Mihály Székesegyházba, ahol tiszteletünket tehettük Hunyadi János és Hunyadi László, János Zsigmond, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Márton Áron és megannyi magyar sírja és emléke előtt, akik a Székesegyházban alusszák örök álmukat.

Kolozsvári Magyar Napok 2011, magyar huszárok felvonulása

Gyulafehérvár után Nagyenyeden (Strassburg am Mieresch, Aiud) és Tordán (Thorenburg, Turda) át haladt utunk, hogy ebédre megérkezzünk Erdély fővárosába, amelynek nemcsak magyar múltja van, de jelene is és bízunk benne, hogy magyar jövője is lesz. Erre minden esély és remény megvan. A városban éppen ekkor zajlottak a II. Kolozsvári Magyar Napok, így még azt is a legszebb tálalásban kaptuk, milyen is lehetett régen, amikor a magyarság számaránya nem húsz százalék körül ingadozott. Amikor azé volt ez a város, aki azt építette és gondozta.

Kolozsvár sokkal többet érdemelne, mint két óra, de sajnos nekünk csak ennyi időnk volt aznap. Azért Hunyadi Mátyás és Bocskai István szülőházához, a Bánffy-palotához, a Szent Mihály Székesegyházhoz, az Első Erdélyi Magyar Takarékpénztár épületéhez, az Óvárosban lévő Karolina templomhoz eljutottunk. Sikerült felmenni a Fellegvárba is, ahonnan legalább egy gyors pillantást vethettünk azokra az értékekre, amikre már nem maradt időnk: a Farkas utcára, a Református templomra, a Házsongárdi templomra. És végül a legfontosabb: visszafelé menet végre láthattuk az újra teljesen fényében tündöklő Fadrusz János világhírű alkotását, a Mátyás-szoborcsoportot.

Kolozsvár után pedig irány haza Budapestre. Elhagytuk a Királyhágót, Nagyváradot és végül szerencsésen hazaértünk. Nagyon köszönöm minden túratársamnak, hogy eljött és kivette a részét ebben a kirándulásban, mert mindenki hozzájárult valamivel, hogy a Fogarasi-havasokban tett mintegy 85 kilométeres kirándulásunk sikeres legyen, és felejthetetlen maradjon.

Írta: Miklós Gábor

Lektorálta: Pánovics István

Fotó: Ádám József, Pánovics István, Miklós Gábor