... befejező rész
5. nap (szerda, 2012. augusztus 29.)
A reggeli teendőinket követően elindultunk. A Szkersó-tavat nehéz szívvel hagytuk el, és biztosan mondhatom, hogy az eddigi legkitűnőbb sátor - szállásunk volt az egész, most már 2009 óta tartó kárpáti vándorlásunkban.
Elállt a szél, csodálatos tiszta idő köszöntött ránk. Csak a Nap sütött egyre melegebben, és megmondom őszintén tizenegy és délután három óra között ez elég meleg időjárást jelentett még fent 2000 méter felett is. Nem is csoda, mivel ha a szélességi fokokat nézzük, akkor egy szinten voltunk már Fiumével (Rijeka) vagy az olaszországi Velence városával. A mediterrán hatás is egyre fokozódott, ahogyan közeledtünk a Godján-csúcs felé.
A Moraru-csúcson, az ezeréves határkőnél.
„Fotós” szemmel
Már tavaly, a Fogarasban is szerettem volna éjszakai képeket készíteni, de akkor végül erre nem került sor. De idén bepótoltam! Azt hiszem megérte plusz súlyként cipelni nem csak a fényképezőt, de az állványt is hozzá. (Nehéz a fotós élete! Hát még a zsákja!) Egy ilyen hosszú gyalogtúrán kardinális kérdés a felszerelés súlya, de ha az ember azért marad le élete képéről, mert nem volt nála állvány... azt egy életen át bánni fogja! Mint ahogyan azt is, ha nem marad ideje fotózni. Tavaly a Fogarasban nem egy kép nem készült el azért, mert rohanni kellett a többiek után. Idén szerencsésebb volt a helyzet. Fotóssal túrázni nem egyszerű. Minden kis kavicsban, bokorban, minden kiszögellésben témát keres, és gyakran talál is. Menetből nehéz jó képeket készíteni, ahhoz idő kell. Időt kell neki adni, hogy megtalálhassa a legjobb a szöget, a legjobb képkivágást, beállíthassa a gépét. Ezért azt tudom csak tanácsolni – nem csak „fotós” szemmel –, hogy inkább kisebb távokat tervezzetek egy napra, hogy legyen idő fényképezni, vagy akár csak nézelődni. Végig lehet rohanni a hegységen úgyis, hogy nem látunk belőle semmit. De akkor mi értelme van?!
Még valami. Tájképekhez kötelező a polárszűrő! Ég és föld a különbség. Az állvány már csak ezért is hasznos lehet, mert a polár csökkenti a fényerőt. Verőfényes napsütésben ez nem probléma, de nem lehet mindenkinek olyan szerencséje, mint nekem volt ezen a túrán.
Nagy örömünkre, rátaláltunk két, az 1920 előtti időkből jó állapotban megmaradt Monarchia-beli határkőre. Ezek a kb. 1,5 méter átmérőjű félgömbök ma is szép állapotban maradtak fent. Itt-ott repedeznek ugyan, de úgy tűnik, mint utolsó mohikánok dacolnak a szélsőséges időjárással és a történelem viharaival. Józsi elmondása szerint ide már nem jött fel a román katonaság felrobbantani, ezért maradhattak meg ezek a határt jelző kőgombák ebben az eldugott világban. Sok helyen a leleményes székely nemzettársaink földet vetettek a határkövekre. Idővel fű takará be e gombamezőt. Csak az avatott szem láthatta, mit rejtenek a szabályos füves kertek... Természetesen, mint tavaly a fogarasi Király-szirten (Negoj-csúcson), úgy itt is fellobogóztuk egykori határunk jelzését.
Tovább haladva a Godján-hegység déli részén valamivel több él található, mint az északi felén, de ezek sem a Fogarasban, vagy a Retyezátban tapasztalható pengeéles gerincszakaszok. Elhaladtunk a Nagy-Morál mellett (Vf. Morarul, 2279m), amely csúcsról indul ki a kb. 2 órás út a Godján-hegység legmagasabb pontja, a Gugu felé (Vf. Gugu, 2291m). Mi azonban folytattuk utunkat délnek.
Fotósunk témát keres a Godján "rengetegében". De végül ő lett az.
A Nagy-Morált elhagyva továbbra sem találtunk egyetlen piros csíkkal jelzett követ sem. A Godján előtti csúcsot az úton haladva kerültük délnek, és már előttünk is tornyosult a kirándulás utolsó 2000 méter feletti tömbje a Godján-csúcs (Vf. Godeanu, 2229m). A csúcsra fel lehet menni annak északi oldalát elérve is; így egy kijárt ösvényen haladva, kevésbé meredek úton jutunk fel a tetőre. Ugyanakkor neki is lehet menni a hegynek, és kisebb sziklafelszökéseken felkapaszkodva, kőfolyásokon szerpentinezve megmászhatjuk a Godján-csúcs több 2200 méteres magasságát. Ködös időben a felmenet is, de főleg a lejövet nagyon veszélyes lehet!
Érdemes felmenni a csúcsra. Nem csak azért, mert névadó hegyről lévén szó, tehát „illik” meghódítani ezt is, hanem mert innen láthattuk utoljára igazán a távoli Retyezát vonulatait, miközben tőlünk néhány kilométerre, nyugatra már a Szárkő-hegység tetején lévő meteorológiai állomáson csillant meg a nyár végi napsugár. S kitárult előttünk a déli horizont: a Csernai-havasok, az 1000 éves határt jelentő Domogled valamint a mögötte húzódó Havasalföld, és messze délen a Balkán-hegység. Kutattuk az ismeretlen mehádiai oromot is kutattuk, az erdőtűz ég-e még? Úgy tűnt, valaki vagy valami mégis elolthatta.
Ez maga a Godján-csúcs (2091 m).Alatta céltalannak tűnő, de valójában szervezetten portyázó magyar alakulat.
Bő háromnegyed órás pihenőt követően megkezdtük ereszkedésünket az Olán-csúcsot a Godján-csúccsal összekötő völgyben. Itt van valahol elmosódva Erdély és a Bánság, a Godján és a Csernai-havasok közötti határ. Innen már érdemes figyelni a kígyókat és a kárpáti-skorpiókat is. Az út - távolról nézve - egészen jól követhetőnek tűnik, de ha közelebb megyünk, akkor nem igazán találjuk meg. De mindemellett a legnagyobb probléma a víz hiánya volt. A reggeli készletünk erősen apadt, főleg a nagy melegben. Így irányt váltottunk és igyekeztünk olyan helyet találni a sok kiszáradt vízfolyás közül, amiben még csörgedezik valami. Mivel a völgy aljábban folyót és pásztorszállást vettünk észre még messziről, így reméltük, hogy nem fogunk tévedni. Szerencsénkre találtunk forrást (É 45○10′55.55″ és K 22○34′12.87″). Ilyen helyzetben értékelődnek fel igazán az alapvető éltető elemek, mint a víz, a levegő vagy a Nap melege reggel.
Egy jó óra múlva elhagytuk a kis folyót, és nekivágtunk az Olán-csúcsnak (Vf. Olanelor, 1999m). Innen kis kőoszlopok mutatta az utat, vagy maga az ösvény, sőt találtunk kocsi nyomokat is.
A Nap ekkora már lefelé haladt, de még adott elég időt arra, hogy a csúcs után kellemes pihenőhelyet találhassunk. Táborozni kellemes, pázsitos füvön lehetséges az Olán és a Dobrii között. Sajnos víz nem volt a közelben, megint csak a völgyfőbe kellett lemenni érte (É 45○17′05.10″ és K 22○48′42.39″). Ami a tábort illeti, gyönyörű környezetben tudtunk vacsorázni. Sőt hála Pánó aszalékának és Kata trappista sajtjának igazi gurmanok lettünk fent a hegyen. Lehet, hogy csak a változatosság tette, de ez az „összeállítás” igazi csemegének bizonyult fent.
Táv: 16 km, Szint: 1050 m
Csernai-havasokban a Lófej-csúcs környékén. Ez nem a csúcs, itt aludtunk. Tanár úr jobb keze alatt van a Kárpát Egyesület bélyegzője.
6. nap (csütörtök, 2012. augusztus 30.)
Reggel a szokásos készülődésünket követően indultunk volna, amikor Józsi odahívott egy nagy kőtömbhöz, közvetlen a sátruk mellett, hogy talált valamit. Ez nem volt más, mint a Pestkörnyéki Kárpát Egyesület által (illetve Vámos Lászlóék által) kihelyezett kis pecsétnyomó. Több ilyennel lehet találkozni végig a Déli-Kárpátokban; ha jól tudom, akkor 2012-ben már a Fogarasi-havasokig jutottak a pecsétnyomók kihelyezésével. Ennek a hatalmas munkának egy jó hírverést kellene készíteni, mert nagyon komoly értéket képvisel.
A hatodik nap reggelén már egyértelműen a Csernai-havasokban jártunk. Ezt onnan is meg lehetett állapítani, hogy kétóránként legalább egy nyájba belebotlottunk, s a pásztorkutyák nem viselkedtek valami barátságosan. Ilyenkor összezártunk, Yokét előreküldtük, hogy az ő magas frekvenciát kibocsájtó kis ketyeréjével, mint valami televízió távirányítója mindig megtehesse a szükséges lépéseket, elérje a kívánt hatását. Az is biztos, hogy ha tízszer nem kell használni, akkor egyszer sem. Nagyon jól kiszedett/kiépített úton haladtunk. Délre már legalább tíz kilométert magunk mögött hagytunk, s mivel a Dobrii-csúcs (Vf. Dobrii, 1928m) környékén több forrást is találtunk, ezért vizünk is volt bőven. Sorra maradtak el a magasabb kiszögellések: a Lófej-csúcs (Vf. Cailor, 1856m), a Bandi-csúcs (Vf. Bandiolu, 1816m), a Boldoven (Vf. Boldoveni, 1800m).
Csernai-havasok főgerince. Tele van viperával.
A Nap perzselt, a nyájak óránként egyszer biztosan akadályt jelentettek, miközben a Boldoven környékén hol volt, hol meg nem volt ösvény. Így az áfonyabokrokon lépdelve, vagy a köztük lévő csapásokon haladva próbáltunk utat törni magunknak. Ebédnél megálltunk egy kisebb nyeregben, s mint az arabok a sivatagban, betakartuk mi is magunkat a Nap elől. Ekkor jött az a gondolat, és ezt ajánlom jó szívvel az Olvasónak is, ha egyszer hasonló helyzetbe kerülne, hogy 2-3 túrabotot jó erősen szúrjon le a földbe kb. 50-60 cm-re egymástól. Az így kapott „pillérekre” kell a törölközőt kiteríteni, amely már alkalmas arra, hogy kellően nagy árnyékot adjon egy ülőhelyzetben lévő embernek.
Valamit kerülünk a Csernai-havasokban. És a baloldali nyáj pásztorának adtunk pálinkát, mert ezek vizet nem isznak, söre meg már nem vót.
Ebéd után tovább haladtunk, de vizünk vészesen fogyott. Azt hiszem, ha még egyszer mennék a Csernai-havasokba, akkor első körben annak néznék utána, hol vannak források. Nem győzöm hangsúlyozni: sokat kivett az emberből (és emiatt többet is kellett inni), hogy magashegység ellenére nagyon meleg tudott lenni, illetve maga a terep sem könnyű kitaposott út és jelzés hiányában.
A szerencse megint mellénk szegődött, vagy máshogyan is mondhatom: gondoskodtak megint rólunk Odafent. A Nagy-Vlaszkó oldalában, még a kiemelkedés meghódítása előtt, találtunk egy bővizű és tiszta forrást (É 45○04′31.01″ és K 22○31′11.46″). Így feltöltekezve már csak neki kellett vágni az utolsó nagy kaptatónak: a Vlaszkó-testvéreknek. A Nagy-Vlaszkó (Vf. Vaşcu Mare) majd a Kis-Vlaszkó (Vf. Vaşcu Mic, 1733m) került utunkba. Nem volt egyszerű meghódítani a csúcsokat, de megérte. Miután átgázoltunk egy tarlóig leégett áfonyamezőn (ebben legalább biztosan nem volt kígyó), csodálatos panoráma nyílt meg előttünk a Cserna-folyó völgye felé. Fantasztikus mészkő leszakadások, függőleges falak és a szemben lévő Mehádia ormai, letörései valami sajátos fehér-aranysárga fényben csillogtak. Gyönyörű látvány, amiért megérte egész nap az áfonyabokrok között törni az utat.
A Kis-Vlaszkóról leereszkedve annak nyergében sátoroztunk. Gyula felfedezett egy kis pocsolyát, amiben döglött szöcskét is találtunk bőséggel, de mégis örömmel mosakodtunk benne. Igaz talán 100 méterrel is lejjebb volt, mint a táborhely, de mégis le kellett mosni magunkról a koszt, így nem sokat gondolkodtunk a pocsolya állapotán. Eközben – és ezért az egész csapat nevében hatalmas köszönetet szeretnék mondani – Mályi Józsi forrást (É 45○03′14.03″ és K 22○29′53.91″) is talált nem is olyan messze a tábortól, csak éppen a hegy másik oldalán. Onnan hozott nekünk vizet. Cserébe mi is vállaltuk, hogy reggel ezt mi tesszük majd meg (Józsi az utóbbi időkben rászokott az ötliteres desztiláltvizes ballonokra. Napközben tehetetlenül fityegnek a hátizsákok oldalán, de este táborállításnál nagyon hasznosak lehetnek).
Beresnyák Gyula és a kis medence rövid története
A túra utolsó előtti napján a Csernai-havasokban – amikor már órákat gyalogoltunk a kietlen, általunk ideális viperafészeknek tartott, végtelen áfonyamezőkön a rendkívüli melegben és ráadásul a vízkészletünk is fogyóban volt – elhatároztam, hogy vizet kell találnom, mert eddig ez a feladat általában Józsira maradt. Gondoltam „most bizonyítok”. A táborhely kiválasztását követően elindultam, hogy beteljesítsem a kitűzött célt. Bejártam a fél hegyoldalt, mikor egy nagy kőre lettem figyelmes, ami alól mintha víz csordogálna kifelé. Oda siettem és diadalittasan intettem fel a többieknek, hogy sikerült. Aztán ahogy közelebb értem láttam, hogy a vízfolyás rendkívül minimális, sőt egyenlő a nullával, a kő alatti medence pedig tele van döglött szöcskék és sáskák maradványaival, amelyek az enyészet különböző fázisában voltak. Amikor ezt sikerült feldolgoznom, éreztem, hogy ebből inni, valószínűleg nem fogunk. Lehangolva mentem vissza a gerincre, ahol mindenki arra számított, hogy egy bővizű, tiszta forrásra bukkantam, mert vizünk szinte egyáltalán nem volt már. Kérdezték is „Milyen a forrás?” Én nagyon jól tudtam, hogy ebből a kulacsokat nem töltjük meg, de ezt így nem mondhattam ki, diplomatikusan csak annyit jegyeztem meg, hogy nem a környék legnagyobb forrása, és tele van döglött szöcskékkel, de azért hozzátettem: „Meg kell nézni.” Hátha valami Istenes csoda folytán valaki lát benne fantáziát. Sajnos, többet másnak sem sikerült belőle kihozni. Végül Gábor mentette meg a becsületem azzal, hogy kitalálta, fürdeni kiváló lesz a kis medence, mert a szöcskéket és egyéb bomló élőlényeket kikerülve azért remek kis medence volt ez. És valóban a lemenő nap fényében, egész jót fürdött benne a csapat azon fele, akinek még volt ereje lemászni a hegyoldalba. Így az önbecsülésem is valamelyest helyre állt. Természetesen, ahogyan az egész túrán történt, aznap este is Józsi talált egy tiszta bővizű forrást, és ellátta a csapatot vízzel, amit nem győztünk neki azóta sem elégszer megköszönni. Nem baj, jövőre is lesz esély bizonyítani, és akkor már biztosan sikerül egy igazi bővizű forrással megajándékozni a túratársakat.
Az alkonyat rózsaszínbe borította a nyugati ég alját, vagy Kosztolányi Dezsőt idézve: „Az alkonyat csókot hajít a ködnek, rózsaszín hullámokban fürödnek…“ (Szeptemberi áhitat). Valószínűleg ennek a természeti jelenségnek a szépsége miatt nem gondoltunk arra, hogy ez jelenthet jó eséllyel szelet is. Lefekvés előtt a Fogarasban kialakult hagyományt sem szerettük volna megszakítani: a hegyen töltött utolsó este kis kört alkottunk és a maradék pálinka és aszalék készletünket körbeadtuk. Szigorúan jótékony céllal: ne kelljen levinni a hegyről!
Ezzel a képpel Pánó (állítólag) nyert valamit, de ő sem tud róla. Egyébként a Csernai-havasokban készült.
Táv: 15km, Szint: 1090m
Pocsolyában fürdés(haladóknak)
Ha csak egy „pocsolya” áll rendelkezésünkre, mint vízvételi és tisztálkodási lehetőség, akkor érdemes a következő módon eljárni: Álljunk a víztől nagyjából 0,5-1 méter távolságra, és kérjük meg egy társunkat, hogy kezébe vizet véve fröcsköljön minket. Így meglepően kevés víz is elég a „zuhanyozáshoz”, ugyanakkor a „pocsolyánkat” sem szennyezzük be, és adott esetben nyugodtan vehetünk belőle ivóvizet is. (Természetesen, ha mód van rá, akkor egy patak forrását használjuk vízvételezésre, de előfordulhat, hogy nincsen erre lehetőség.)
7. nap (péntek, 2012. augusztus 31.)
Az utolsó napunk a hegységben. Éjjel tombolt a szél, és nem csitult reggel sem. Ezt egy sátortartó rúd bánta, de szerencsére a sátor egésze jól bírta, így végül is – belső támasztás mellett de – kitartottak „házaink” az utolsó napon is. Ez a hátránya közvetlen a nyeregben éjszakázásnak. Ha szeles az éjjel, akkor a legalacsonyabb ponton fog átbukni a levegő, így pont beleakadt a sátrakba.
Yokéval kicsit tanakodtunk indulás előtt, hogyan és merre hagyjuk majd el a Csernai-havasokat. Mályi Józsi hívta fel a figyelmünket, hogy vigyázzunk, mert csalóka a hegység völgyeiből már ide látszó házak, szállások viszonylag sűrűbb hálózata. Nem könnyű elhagyni a havasokat, és csak a kijelölt úton szabad menni a hirtelen jelentkező leszakadások miatt, amelyek szinte teljesen függőlegesek.
Nagy-Vlaskó-csúcs alatti itató, amit nem találtunk meg 3 óra alatt sem. Aztán másnak meglett.
Arzsán-kő. 1551 méter magas, amit Gyula erőst megcsodált.
Az indulást követően érdekes volt tapasztalni, hogy ez a térség már mennyire „felszerelt” már ami a vízellátást és a nyájak itatását jelenti. Így visszagondolva, a Nagy-Vlaskótól kezdve gyakorlatilag mindenhol található jól kiépített itató, ami azt jelenti, hogy a hegy gyomrából kijövő forrást felfogják, és itató vályúkba vezetik. A hegycsúcsokat összekötő nyergek vagy a csúcsokon átvezető csapások mentén többször találtunk ilyet néhány óra leforgása alatt, ami nem is csoda, ha ennyi jószágot gondoznak itt.
A Csernai-havasok másik érdekessége, hogy nincsenek fenyőfák. Vagyis a lombhullatók és a puszta, fűvel borított hegyoldal között nincsen a magashegységekre jellemző átmenet a flórát illetően. Mivel az út közvetlen az erdőhatár mellett vezetett el, ezért egy-egy pillanatra már élvezhettük a fák árnyékát is (jelzések továbbra sem voltak, de az ösvény egyértelműen kanyarog, letérni róla ezért sem érdemes, és nem is ajánlott a mészkő leszakadások miatt).
Nagyjából 10 óra környékén egy nagyobb karámrendszerhez értünk, amelyet kőből építettek. Kövek vannak a Csernában, ne de ennyi! Érdekes látvány, hasonlított az elhagyott ókori falvak képéhez. Innen a kb. 200 méterre lévő nyeregben egy tisztásra értünk ki. Itt balkézre a piros háromszöggel jelzett út vezetett le a völgybe, legalábbis ekkor még ezt hittük. Nagyot nem csalatkoztunk szerencsére, de megtanultuk, hogy a Csernai-havasok nem ereszt egykönnyen.
Mehádia hegység előtt. Kata és a háttérben még a kéktáskás társunk.
Betértünk balra és ráléptünk a jelzett erdei ösvényre (az első godjáni nap óta nem láttam semmilyen jelzést, erre tehát számítani kell a Csernai-havasokban túrázóknak). Egy kis várakozást már mindenkin éreztem. Valami régi-új érzés csapott meg minket. Újra lombos fák között haladtunk, és kb. 40-50 percenként újabb forrásokra bukkantunk. Ahogyan esett a szint, úgy lett egyre melegebb. Egyre több emberi „nyomot” fedeztünk fel: kerítések, háziállatok, majd lovas kocsi vájatok, házak s végül lakóik. Bevallom, s talán a többiek nevében is szólok, hogy kicsit visszavágytunk a gerincre.
Végül kiértünk egy kis település mellé. Ez volt Prisacina. Itt elhagytuk a piros háromszöget és rátértünk a piros és sárga ponttal jelzett széles gyalogútra. Folyamatosan veszítettünk a magasságunkból és a mellettünk folyó kis patak irányát követve arra számítottunk, hogy hamarosan meglátjuk a Cserna-folyót. Bizakodva lépdeltünk, siettünk, hogy végre a patakban fürödhessünk.
A Cserna és a Mehádia leszakadásai.
Csakhogy a hegy nem engedett el. A településtől számított kb. 1 órai gyaloglást követően elkezdett emelkedni az út. És nem hagyta abba. A jelzés szépen jött velünk, így feltételeztük, hogy nem tévedtünk el, de furcsa volt. Egyre furcsább. Szinte visszakapaszkodtunk 800 méter fölé, és csak nem akart vége szakadni az ösvénynek, amely inkább vette fel a Cserna-folyóval párhuzamos vonalat, semmint merőlegesen neki ment volna. Éppen ezért – biztos, ami biztos – megkérdeztünk egy idős román bácsit, hogyan is lehet lejutni. Útba igazított minket, és valóban egy csodás kilátót érintve, amely a folyó völgyébe engedett bepillantani, végül leértünk magához a Csernához. Sőt utunk végére a sárga jel is visszatért a mi ösvényünkbe. Most már csak el kellett valahogyan jutni Herkulesfürdőbe, s mivel Erdélyben voltunk, ezért a stoppolás jöhetett szóba. Katával meg is próbáltuk, és a negyedik (vagy ötödik) autó fel is vett minket (mégis csak nagyobb az esélyünk volt így, mint, ha egyedül mentem volna). Herkulesfürdőn aztán találkoztunk Szigeti Laciékkal, akiket a Buta-menedékházban láttunk utoljára. Laciék mindenkit beszállítottak a „7 Forrás” (7 Izvoare) nevű kempingbe, majd Yokéval és Mikivel visszamentek Dévára a kocsikért.
Rémes román rombolás romhalmaza. Reménytelen...
Herkulesfürdőről (Herkulesbad, Băile Herculane) és egyáltalán a Cserna-völgyéről csak annyit, hogy ezért (is) kár volt 1920-ban az impériumváltás. Semmit nem sikerült kihozni egy olyan helyből, amely méltán lehetne vetélytársa akár a Grand-Canyonnak is. A környék turisztikai vonzereje ilyen balkáni állapotok mellett gyakorlatilag nulla. A kempingben szinte meg lehetett volna számolni, hogy mennyi fűszál található (nem pázsit!), a román kocsikból egész nap szól a sajátos zenéjük (bár az is igaz, amikor megkértük őket, akkor lekapcsolták). A büfékben nagyon kedvesek a román felszolgálók, de lassan nem lenne baj, ha az alapközmű ellátás elérné Herkulesfürdőt. Nekünk, magyaroknak így is szép, mert 92 év után is kiütközik a két nemzet hozzáállása a fejlesztésekhez, előrelépéshez. Megint csak a többiek nevében is beszélek, hogy visszavágytunk a havasokba.
Táv: 15km, Szint: 1289 m
8. nap (szombat, 2012. szeptember 1.)
Végül ez a nap is eljött, az utolsó. Nem akartunk egyenesen az Orsova – Karánsebes – Temesvár útvonalon hazamenni (6-os út), mivel nagyon forgalmas, másrészt ennek alternatívájaként ott volt az alsó út, amely a Duna mellett húzódik végig.
Így Herkulesfürdő után balra kanyarodtunk és a 6-os úton irányunkat Orsova városa felé vettük, hogy megnézhessük a Kazán-szorosokat. Orsova (Orschowa, Orșova) ma már nem az a város, ahol 1849-ben Kossuth Lajos elhagyta Magyarországot, és Jókai Mór „aranyembere” Tímár Mihály is hiába keresné a Senki Szigetét (amely a valóságban is létezett Ada Kaleh néven). Mióta Nicolae Ceaușescu megemeltette a Duna vízszintjét mintegy 33 méterrel az 1970-es években, így mind a város, mind a kicsiny török sziget a víz alá kerültek. Nem is álltunk meg a városban, hanem haladtunk tovább, mivel úgy tudtuk, hogy a Nagy-Kazán-szoros bejáratának tetejére fel lehet menni a kék háromszög jelzését követve.
Kazán-szoros fölött pózolunk.
A főutat elhagyva egy erdőben találtuk magunkat, amelynek elején egy tábla hívta fel a figyelmet a látnivalókra. A széles ösvény tíz perc megtétele után hirtelen balra kanyarodott és erősen emelkedni kezdett. Érdemes botokkal elől csörtetni, mivel a Kárpátok ezen legdélebbi zónája valóban kiváló élőhely a hüllők, kiemelten a viperák számára.
Bő fél óra alatt felértünk a kb. 175 méter magas kiszögelésre, ahonnan nehezen leírható kép tárult elénk. Közvetlenül alattunk több mint száz méterrel folyt a Duna, amely valaha ezen a szakaszon, mint üstben a forró víz, fortyogott, zúgott, kavargott tova a Fekete-tenger felé. A fehér mészkősziklákra ki lehet mászni, de ajánlom mindenkinek, hogy legyen körültekintő a magasság és a kígyók miatt! A kiszögelésről nem csak a Kazán-szorosok bejárata látszik, hanem a folyam nyugatabbra eső szakasza is. Nagy nemes mélykék vízként kanyarog ma a Bánság és a szerb oldal között.
A Kazán-szorosokat elhagyva a Duna mellett haladtunk az 57-es számozású másodrendű fő úton. Aki ezt a szakaszt választja, az készüljön fel, hogy végig lesz látnivaló bőven köszönhetően Európa második legnagyobb folyamának, de az út sokszor eltűnik, vagy nagyon le kell lassítani a kátyúkkal (inkább kráterekkel) borított részein. A Dunát Lászlóvára (Coronini) település után elhagyva egy kietlen, rendkívül elmaradott területre értünk, ahol joggal érezhettük, hogy valóban itt ér véget Európa (Samuel P. Huntington, a Harvard neves professzora valóban itt húzta meg a Nyugati Civilizáció határát könyvében [A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 258.o.]).
A régi Krassó-Szörény és Temes vármegye határán jártunk, ahol a Bánsági-hegyvidék végleg ellaposodik, és kezdetét veszi a Nagy-Alföld. Ugyanakkor a településeken ma már nem élnek azok az emberek, akik egykor hasznosították munkájukkal ennek a vidéknek a kiváló földjeit. Hiányoznak a svábok és a magyarok; valaha volt létüket már csak a XIX. század végi Magyarországának módosabb gazdáira oly jellemző, az utcafrontra merőleges hosszú parasztházak bizonyítják. Egyiken-másik homlokzatán ma is ott az évszám és a német/magyar (volt) tulajdonosának neve.
Temesmóránál (Moravitza, Moravița) kanyarodtunk rá az 59-es (E 70) útra, és rövid időn belül már Temesvárra (Temeschwar, Timişoara) értünk. A város közel 310.000-es nagyságával, iparban, szolgáltatásban, oktatásban, közlekedésben stb. betöltött szerepével az ország egyik legjelentősebb települése. Európa első városa, ahol villanylámpával világították meg a köztereket 1884-től! Sörgyárát a XVIII. század végén alapították, és még ma is létezik. A belváros palotái, lakóházai, a különböző felekezetek egyházi épületei, a Béga-folyón átívelő hidak mind-mind egy fejlettebb világot engedtek sejtetni (román mércével mindenképpen). Talán Temesvár nem töltött be történelmünkben olyan kultikus szerepet mint Kolozsvár, de az biztos, hogy az egyik legfejlettebb, legiparosodottabb polgári város lehetett hajdanán, és ebből a kultúrkörből ma is megőrzött valamit. Nem csoda, hogy innen indult ki 1989 decemberében Tőkés László hősies kiállásával, a “Kárpátok géniuszát”, a román diktátort megdöntő rendszerváltó forradalom is.
Ebédeltünk és sétáltunk egyet az egyik főtéren. Sajnos több időnk már nem volt, de hogy még visszajövünk Temesvárra az biztos.
Bartók Béla szobra Nagyszentmiklóson.
Temes megye székhelyét Kiszombor irányában hagytuk el, hogy még tiszteletünket tehessük Nagyszentmiklós világhírű zeneszerző fia, Bartók Béla előtt. A két város közötti táj gondozottsága teljesen elütött a Temesvártól délre eső területekétől. Szépen művelt földek, tiszta porták jellemezték a közbeeső falvakat. Nagyszentmiklóson (Großsanktnikolaus, Sânnicolau Mare) pedig végre helyi magyarokkal is találkoztunk, akik készséggel és örömmel segítettek megtalálni a XX. század egyik legnagyobb magyar zeneszerzőjének, népzenei kutatójának szobrát.
Táv: 2,5 km Szint: 270 m
A leghosszabb, de talán a legemlékezetesebb kárpáti gerincvándorláson vagyunk túl. Még napokba telt a hazaérkezést követően is, amíg visszazökkentünk a normál kerékvágásba. Bár sokat és sokaknak szerettünk volna mesélni a Déli-Kárpátokban töltött hetünkről, azt vettük észre, hogy nem igazán tudjuk, hogyan és hol kezdjünk bele. Nem nagyon lehet átadni ezt az élményt, érzést, amit ebben az egy hétben gyűjtöttünk, így csak remélni tudjuk, hogy ezzel a kis úti beszámolóval is többeket sikerül Erdély ezen szegletébe (is) csábítani.
Panama-csatorna. Kazán-szoros.
