A Retyezát télen. Ez foglalkoztatott már egy ideje, és a tavalyi Szárkő ehhez kiváló gyakorló terepnek bizonyult; megismerhettük, milyen varázslatos a havas Kárpátok. Így idén egy szintet „feljebb” igyekeztünk lépni, és a téli Retyezát vagy régebbi magyar nevén a Zerge-havasok egy-két csúcsát szerettük volna meghódítani.

Ez azonban új terep volt számunkra és a békéscsabai Csabai Bihargók Turista Egyesület tagjai számára is, akik közül négy kedves ismerősünk csatlakozott a kirándulásunkhoz. Mivel téli túráról volt szó, így biztosra szerettünk volna menni, ezért a vajdahunyadi születésű Bartók Csabát kértük meg, hogy vezessen minket négy napon át a hegységben. Csaba a Retyezáti Nemzeti Park hegyi mentőinek tagja, több mint negyven éve járja a hegységet. Neki ezúttal is szeretnénk megköszönni, hogy velünk tartott, nélküle nem láthattuk volna ezt a csodát.

Valamint szeretnénk köszönetet mondani Bodó József lupényi történelem tanárnak, aki több mint egy hónapon keresztül segített minket a felkészülésben, többször küldött képeket a hegység a hóviszonyait illetően, és tájékoztatott minket a Retyezátról.

Így indultunk neki 13-an Budapestről: Bökényi Betti, Szabó Anna, Vargyas Brigi, Ádám Yoke, Beresnyák Gyula, Csányi Miki, Kóródi Dani, Nyikos Andris, Sebő Ákos, Szigeti Laci, Torres Andris, Zelman Pali, Miklós Gábor. Továbbá 4-en csatlakoztak hozzánk a Csabai Bihargóktól: Horváth Gyula, Novák Zsolti, Szabó Pisti és Tóth Laci.

Retyezát csúcsai. Balról: Peleága (2509m), Bukura I. (2433m), Bukura II. (2378m)

1. nap: 2014. március 6. (csütörtök)

A hajnali budapesti indulást követően Nagylaknál léptük át a határt, majd Arad előtt az új, dél-erdélyi autópályára kanyarodtunk rá. Terveim között az szerepelt, hogy az eddig még nem ismert, és magyarok által nem is látogatott Lugos – Facsád – Marosillye (Lugosch/Lugoj – Fatschet/Făget – Elienmarkt/Ilia) útvonalat használjuk. Ebben a dél-erdélyi világban alig élnek már magyarok. Ez a térség – sajnos – a „szórvány szórványa”. Ennek ellenére örömmel vettük észre, hogy Igazfalván (Dumbrava) még mindig élnek nemzettársaink: a település közel 20 százaléka magyar, s ami a legérdekesebb, hogy magyar polgármestere van a falunak. A település központjában meglátogattuk a Református Templomot. Ezek olyan kis lehetőségek, amelyek nem szerepelnek útikönyvekben, és könnyen lehet, 20-25 év múlva már nem is lesz lehetőség erre élő magyar szót hallani. Facsád után érezhetően közeledtünk a kárpáti vonulatokhoz. Tőlünk délre a Ruszka-havas (Munţii Poiana Rusca), északra az Erdőhát (Podişul Lipovei) emelkedett egyre magasabbra. Marosillyénél, Bethlen Gábor szülőfalujánál szeltük át a Maros-folyót, majd a közeli Dévánál (Diemrich, Deva) délnek fordultunk, hogy Vajdahunyadon (Eisenmarkt, Hunedoara) felvegyük Bartók Csabát. Vajdahunyad 2011-es népszámláláskor elveszítette a „legnépesebb település Hunyad megyében” címet Dévával szemben. Erre a folyamatra lehetett is számítani, mivel Vajdahunyad Erdély egyik legnagyobb vasipari központja volt hajdan, mára már csak a lebontott ipartelepek és a megmaradt meddőhányók emlékeztetnek a korábbi időszakra.

Ezt követően Hátszeg (Hatzeg, Haţeg) és Őraljaboldogfalva (Sântămăria-Orlea) érintésével Nuksóra (Nucşoara) felé vettük az irányt. A kis faluig még aszfaltozott és elég jó minőségű út vezetett. A helyiek elmondása szerint egészen Cârnicig kellett volna az utat elkészíteni, mivel az megyei besorolású. Viszont elég hamar földúton találtunk magunkat, a pénzt felsőbb körökben kell keresni. Sajnos ezen a napon az időjárás sem kedvezett számunkra, mivel itt már esőfelhőbe burkolózott a hegység.

Felfelé az Encián menedékház felé. Balról: Tanár Úr, Petre padavan, és a mindenre elszánt (még) agglegény.

A felszereléseket; hótalpakat, jégcsákányokat, hágóvasakat szétosztottuk és a kék csíkon elindultunk az Encián-menedékházhoz. Az út maga nem hosszú, és könnyen járható. Még nagyobb táskákkal is két és fél óra alatt meg lehetett járni. Végig a Pietrele-patak völgyében húzódik, s a kisebb hegyi ösvény csak 1400 méter tengerszint feletti magasságtól indul el, amelynek jele kék háromszög. Itt már kárpáti fenyves erdőben jártunk. Sok helyen felismertük a nyári túránk megállóhelyeit, a patak mentén azokat a részeket, amelyeknél megmártottuk sapkánkat, kendőnket 2012-ben a nagy meleg miatt. Most erre természetesen nem volt szükség. Kényelmesen felértünk a menedékházhoz (Encinán, Cabana Genţiana, 1670m), ahol a gondnok már meleg teával várt minket. A magasabb régiókban az időjárás is kedvezett nekünk, mert ott már nem eső esett, hanem hó. Érhető módon – különösen az idei magyarországi enyhe tél figyelembevételével – ennek a fejleménynek nagyon örültünk. Kicsit a felhőzet is feljebb emelkedett, s így láthatóvá vált a völgyet nyugatról szegélyező gerincél is (Culmea Stânişoara). A menedékház felső szintjén kaptunk szállást, ahol gyorsan meg is száradt minden felszerelésünk, olyan meleget adtak a radiátorok. Vizet a menedékház melletti forrásból nyertünk, ugyanakkor okosan megoldották a ház vízellátását is, mivel a patakot közvetlenül bevezették a konyhába. Kíváncsian és izgatottan vártuk a pénteki csúcstámadást, feljuthatunk-e a Retyezát legmagasabb pontjára, s ha igen, akkor látunk-e majd valamit a hegységből.

Miss Retyezát és udvarhölgyei :)

Táv: 6 km, szint: 665m

2. nap: 2014. március 7. (péntek)

Reggeli után nyolc órakor indultunk el a Bukura-csúcsok felé. A törpefenyvesek között haladtunk a nyári útvonalon. Csaba elmondása alapján csak elképzelni tudtuk, hogy milyen a Retyezát igazi nagy hóban, amikor a teljesen betakart törpefenyőkön (vagy a kelemen-havasoki kalandunk óta, a „román-fenyőkön”) gyalogolhat a turista.

Yoke, a rettenthetetlen retyezáti Rambó

nemcsak a havat, de a női szíveket is megolvasztja... :)

Ahogyan elhaladtunk a fenyvesek és törpefenyők között, rá kellett döbbenem, hogy Kárpátoknak van egy különleges, mással össze nem hasonlító illata. Ahogyan korábban is, most is éreztem ezt a tiszta hegyi levegőben.

Érdekes módon most könnyebbnek tűnt az útvonal, mint a nyári időszakban és nem csak a táska jóval kisebb súlya miatt. Nem kellett kőről kőre lépkednünk, hanem a havas ösvényen szépen egyenletesen jutottunk egyre feljebb és feljebb. A Tamás-sziklánál felcsatoltuk a hótalpakat is, mivel ott már a fél métert is meghaladta a hó mennyisége, amely friss porhónak minősült, azaz nehezítette a járást.

A hegység középső régiójából is egyre több mindent tudtunk felismerni, ahogyan közelebb értünk a Retyezát északi főgerincéhez. Lassan előtűnt a Bukura Kuszturája csúcs (Custura Bucurei, 2370m), a nyári nyereg, és sejtettük, hogy valahol ott vannak előttünk a Bukura iker csúcsai is. És talán egy percre látni engedte magát a hegység leghíresebb tömbje is, a névadó Retyezát (Vf. Retezat, 2482m). Ahogyan Petőfi Sándor írta a Vajdahunyadon című versében a város látogatásakor:

„El van rejtezve a világ elől

E szent magány; beléje más nem lát,

Csak messziről fehér fejével a

Hegyek nagyapja, a vén Retyezát.”

 Állófogadás ebédidőben

Csaba vezetésével a Pietrele-tónál (L. Pietrele, 1990m) délkeletnek fordultunk, és nem a nyári nyerget használtuk a gerincre való kikapaszkodásul, hanem egy sziklákkal jóval szabdaltabb, így a lavinaveszélytől is jobban védett pontot céloztunk meg. Nem utolsó sorban ezzel az útvonallal spóroltunk is időt és távot, mivel így kikerültük a Bukura Kuszturájának csúcsát. Hogy ez mennyire jó ötlet volt Csabától, csak másnap tapasztaltuk meg.

Aki elsőnek mászta ki az "András-kuloárt"

A csapat is az új útvonalat, a kuloárt választotta a csúcs felé (átmeneti halálzóna 2000m alatt :) ).

A főgerincre kikapaszkodtunk, amit inkább kikaparásnak neveznék. Az elől lévők hótalpaikkal kis lépcsőfokokat vágtak a hófalba, amelyet az utánuk jövők tömörítettek. Így, ha lassan is, de előrejutottunk. Sőt, Nyikos Andris egy sajátos technikának köszönhetően kiépítette a visszafelé vezető „rámpát” is, igaz, ő ekkor még felfelé haladt ezen.

Szerencsésen felértünk a gerincre. Nagyon jó lett volna bepillantani a Bukura-katlanba, de nem láttunk be a felhőzöttség miatt. A nyereg legmélyebb pontján erős és hideg szél süvöltött át, így nem pihentünk sokat, hanem nekivágtunk a Retyezát legmagasabb csúcsára, a Pelágára vezető útnak. A déli oldalon haladtunk, nem sokkal a gerinc alatt. Ennek előnyét kétszeresen is élveztük. Egyrészt így kevésbé éreztük a hideg szelet, másrészt – s talán ez a legfontosabb – nem léptünk rá egyetlen hópárkányra sem. A hópárkány ugyanis nagyon csalóka tud lenni. Hívogat, hogy gyere még kijjebb, gyere a párkány szélére és lesd meg milyen csodálatos innen az alattad lévő - olykor több száz méter mély - világ. De aki nem elég óvatos, nagyon gyorsan lent találhatja magát.

A hó egyre mélyebb lett, olykor teljesen csípőig süllyedtünk el. Felváltva taposták az utat az elől lévők. Ahogyan több szakirodalom is megjegyzi, jóval több időt kell hagyni a téli túrákon a gyaloglásra, mivel sokkal lassabb az előrehaladás. Délután fél háromkor értünk fel a Pelága-csúcsra (Vf. Peleaga, 2509m), amely sajnos teljesen felhőbe veszett. Ugyanakkor azt az érzést, hogy elértük a jól ismert csúcsot, hogy rajta állunk, nem adja vissza semmilyen írás, sem elmesélés. Erdély negyedik legmagasabb pontján lenni, azt meghódítani, még ilyen helyzetben is fantasztikus érzés. Azokkal, akik ott voltak másfél évvel ezelőtti nyári kirándulásunkon, soroltuk, hogy erre lehet a Papusa-csúcs (Vf. Păpuşa, 2508m), kicsit mögötte a Kusztura (Vf. Custura, 2457m), nyugatnak a Zsudele (Vf. Judele, 2398m) és a Bukura-csúcsok, s ott a távolban a Kis-Retyezát (Retezatul Mic), azon túl a Godján (Godeanu) és a Szárkő-havas (Munţii Ţarcu) gerince.

Anna + Gyula! :D Gratulálunk!!! :D (De azért piszkos hideg volt!)

A Szkersó-völgy lánykérés után... :D

Peleága, 2509m. Gyula itt kérte meg Anna kezét, de mi ezt nem tudtuk, így csak azt hajtogattuk, hogy siessenek már, mert nagyon hideg van... :)

A csúcsfotók után indultunk le a Pelágáról, hogy még világosban visszaérjünk a menedékházba. Lefelé sokkal gyorsabban tudtunk haladni. Lassan elhagytuk a főgerincet, amikor a nap egy pillanatra feldobta a felhőket, és itt-ott láthatóvá vált a varázslat: egy-egy pillanatra a katlan a Bukura-tó vonalaival, vagy a Pelága előtti kisebb kiszögelések, csúcsok. Fotóztunk, de sok időt nem adott erre a felhőzet, mert gyorsan eltakarta a csúcsokat.

Cs.Miklós 3X éves budapesti lakos, feltételezett tartózkodási helye: Retyezát.

Lefelé a „kuloárban” az „András-utat” használtuk. Nem sokat törődtünk már a kitaposott lépcsőinkkel, hanem csúsztunk lefelé, ahogyan tudtunk. Nagyszerű móka volt, ráadásul a hó is annyira stabilnak mutatkozott, hogy nagyon megindulni sem tudtunk. Lejjebb felcsatoltuk a hótalpakat. Akik még nem jártak mély, szűz hóban, javaslom, egyszer tegyenek egy próbát. Könnyedén lehet lépkedni, alig belesüppedve a hóba, s közben nem kell a lábunk elé nézni. Csodálhatjuk a környező csúcsokat, a fehérbe öltözött völgyeket, a felhők játékát, a nap sugarait.

Lord of the Berg! Éjszaka, hat óra alatt úri hóbortból leszaladt a hótalpért, de természetesen teaidőre pontosan visszaért.

Alkonyatra értünk vissza az Enciánhoz. Természetesen végigkóstoltuk a hazai frissítőket, s volt, aki néhány nappal korábbi friss vágásból készült kolbászt hozott nagyobb mennyiségben. Kipirulva, tele élménnyel aludtunk el, abban bízva, hogy holnap kegyesebb lesz az idő hozzánk.

Torres Andrisnak is nagyon tetszett... :)

Táv: 12km, szint: 1678m

3. nap: 2014. március 8. (szombat)

Harmadik napra a Retyezát-csúcs környékét terveztük bejárni, bár sajnos megint felhőkbe rejtőzködött a hegység leglátványosabb része. Azért nem adtuk fel. Csabával a Pietrele-menedékháznál (Cabana Pietrele, 1480m) találkoztunk és innen indultunk el a kék háromszögön valamint a kék kereszten déli irányba. Csatlakoztak hozzánk magyar kirándulók Kiskunfélegyházáról. Eleinte fenyvesek között haladtunk, mellettünk szinte kéznyújtásnyira a Sztanisó-patak (Stânişoara) vágtatott kitartóan a Maros felé. Kis idő múlva kiértünk egy nagyobb tisztásra, ahol felcsatoltuk a hótalpakat. Újra a törpefenyők között szlalomoztunk, majd hamarosan ismét rajtuk lépkedtünk. A jelek sokszor nem voltak egyértelműek. Többször teljesen eltűntek a mély hóban és elsősorban Csaba helyismerete, valamint az elől haladók éles szeme segítette a csapat mozgását a megfelelő irányba. Haladásunkat a hegységre ülő erős felhőréteg is hátráltatta.

Lassan már két órája tapostuk a feltételezett ösvényt a Sztanisó-völgyében. Jól kivehetőek volt a jégkorszak örökségei. Kicsit hasonlóan a Tátrához, itt is egyik „teraszról” értünk fel a másik „teraszra”, amíg meg nem pillantottuk a Sztanisó-tavat 1990 méter magasságban (L. Stânişoara) – illetve annak feltételezett helyét. Néha láthattuk az előttünk tornyosuló többszörös gerincélt, amely a Retyezát-csúcs és a Bukura I. csúcs között húzódott.

Andris visszafoglalta a Bukura-csúcs előterét :) Kis lépés...

Ebédelni a nagy ködben a Sztanisó-tó partján álltunk meg. Legalábbis feltételezhető, hogy ez a partja volt, mert igyekeztünk elkerülni a nem túl hideg retyezáti télben a tavak felszínét, mit lehet tudni…

Tanár Úr! Egy lépéssel előttünk jár, már a következő túra részletein gondolkozik.

Csaba javaslatára nekivágtunk a Sztanisó-élnek (Culmea Stânişoara). Itt egy átjárót keresve igyekeztünk visszajutni Pietrele-völgybe. Folyamatosan emelkedtünk a ködben és a nagy hóban és sajnos semmit sem láttunk. Mígnem… talán fent a gerincélen jártunk már, amikor hirtelen tőlünk alig kettőszáz méterre előbukkant őfelsége, a Bukura II. csúcs (Vf. Bucura II, 2378m). Eddig a pillanatig rejtőzködött, s aztán megjelent előttünk ez a hatalmas tömb, mint egy óriási hófehér várfal, amelynek méreteit a téli táj még jobban kiemelte. S mindez nem volt elég, mert a felhő megint kicsit feljebb kúszott, hogy megláthassuk a Bukura I csúcsát is (Vf. Bucura, 2433m). Mint a nagyobb testvér, úgy áll őrt a kisebb Bukura-csúcs felett. A látványnak rövidesen vége lett, de csak pár percre, mert jött a végkifejlett, ahogyan mi is elértük a Sztanisó-gerincél legmagasabb pontját, egyszerre előtűnt az egész északi-gerinc a Pelágától a Bukurákig, végig az északi oldal a Rossz-völgyet szegélyező gerincekkel (Culmea Valea Rea), a Pietrele és a Sztanisó élekkel. Kisütött a nap, és mi csak álltunk és bámultuk ezt a kárpáti világot. Próbáltunk egyszerre fényképezni, csodálni, megjegyezni, lélekben felmászni a csúcsokra, és onnan betekinteni a Bukura-tó katlanjába…

Man of Steel

Lefelé hócsatáztunk, futottunk a mély hóban; hiába, sokat tud javítani az ember kedvén a napsütés és a látvány. A Tamás-sziklánál még egyszer visszafordultunk, mert újra ott volt előttünk az egész gerinc. Sütkéreztünk a napsütésben – többünk gyorsan le is pirult, de nem bántuk.

Csoportkép tiszta időben

Mivel délután három órára visszaértünk a házhoz, így Csabát megkértük, hogy ajánljon még egy alternatív útvonalat, mert szerettünk volna még ismerkedni a hegységgel. Javaslatára a Fenyők közötti tavat igyekeztünk elérni (Tăul dintre Brazi, 1740m). Eleinte visszafelé Cârnicnak tartottunk a kék háromszögön. Majd élesen keletnek fordultunk a piros háromszöggel jelölt útvonalra, amely egyértelműen lehetett követni. Általában elmondható, hogy a Retyezát főbb útvonalait sűrűn és jól láthatóan festették meg, így aki odafigyel a jelekre, nem téved el. Nem is szabad, mert a Retyezát-hegység nemzeti park, így komoly büntetésre számíthat az, aki elhagyja az ösvényt.

Utunk a fenyvesben egyre csak emelkedett. Látható volt, hogy erre nem járt ember mostanában, nem volt kitaposott út. A kicsi tóhoz le kellett aztán térni a piros háromszögről és a piros pontot kellett követni… ha lett volna. Itt is vezetőnk helyismerete segített minket. Kisebb bolyongás, erdei patakokon való átkelés, csípőig süllyedés a hóban (de mit is várjon az, aki a téli Kárpátokba érkezik, hiszen mi is ezért jöttünk), végül is előbukkant a behavazott felszín. Valóban illet a környék a nevéhez. Csak fenyőfák, és középen egy hópaplan alatt alvó kis tó.

Visszafelé sietnünk kellett, mert sötétedésre vissza szerettünk volna érni az Enciánba. Csaba a Rossz-völgyön keresztül kalauzolt minket, így nem kellett visszamásznunk a korábbi útvonalon, hanem egy – csak a hegyi vezetők és mentők által ismert – ösvényen jöhettünk vissza. Igazi vad retyezáti fenyvesben kanyarogtunk, mellettünk meredek leszakadások, kidőlt fenyők, robogó patakok tünedeztek el. Később elértük a sötétben is remekül látható piros kereszt útvonalat, amely ösvény jelei a fejlámpa fényét pompásan visszaverték. Este hétre érkeztünk vissza tele élményekkel. Fantasztikus nap volt!

Táv: 13,5km, szint: 1884m

4. nap: 2014. március 9. (vasárnap)

Bartók Csaba vezetőnk és a medve elleni egyetlen hatásos célszerszám... :)

Reggel nyolckor indultunk vissza az autókhoz Cârnic-ba az Encián-menedékházból. A nap szikrázóan sütött, sajnáltuk otthagyni a hegységet. Szerencsére a Bihargók csak később indultak el, így még kimásztak az előző napi Sztanisó-élre, és nagyszerű fotókat készítettek.

A Bihargók csapata: Pisti, Zsolt, Laci, Gyula

Zsolti a Tamás-sziklán

Mi többször is visszanéztünk hála Mikinek, aki felhívta figyelmünket, hogy érdemes visszapillantani, mert a Retyezát-csúcs ott van mögöttünk. Lefelé az úton csak annyi említésre méltó történt, hogy többször is megelőztek minket duhaj románok. Kicsi idő múltán aztán már mi értük be őket autóinkkal, mivel defektet kaptak – ami nem csoda, őrültek módjára vezettek a rossz földes utakon. Balkáni nép.

A Retyezát északi nyúlványai

Hazafelé benéztünk Demsus faluba is (Demsdorf, Densuş). Erdély egyik legrégebbi temploma áll ebben a községben, az írások szerint beépítettek ókori, a Római Birodalom idejéből származó köveket is. Találtunk magyar sírokat, mivel a templomot sokáig a református magyarok és az ortodox románok közösen használták. Bár kértük a pópát, hogy hadd juthassunk be a harangtoronyba, ő ezt nem engedélyezte. A harangokon állítólag magyarul található a következő felirat: „Ha már hangodat nem hallhatom, legalább e harang szava emlékeztessen rád!” (Margittai Gábor: Utazás a végeken - Külső magyarok, 134. oldal). Talán ezért nem engedte meg a pópa a látogatást…

Karánsebes (Karansebesch, Caransebeş) felé átkeltünk az Erdélyt a Bánságtól elválasztó/összekötő hágón, az Erdélyi-vaskapun (Poarta de Fier). A törökök a XV. században többször is ezen a hágón keresztül igyekeztek elözönleni Erdélyt. 1442. szeptember 6-án Hunyadi János kb. 15.000 fős hadseregével tönkreverte a mintegy 81.000 fős török hadat a szorosnál. A csata emlékére 1896. szeptember 6-án egy négy méter magas, öntöttvas harci buzogányt állított Hunyad megye magyarsága. Az emlékmű egészen 1992-ig létezhetett, amikor is „ismeretlen tettesek” a nehéz szobrot egyszerűen ledöntötték, majd a közeli tóba dobták. Megtalálását követően a várhelyi (Burgort, Sarmizegetusa) múzeumba vitték (ez a helyi rendőrőrs közvetlen szomszédságában van), ahonnan 1994-ben végleg eltűnt. 2003-ban még a talapzatát is ledózerolták, felelős azóta sincsen.

A Vaskapu után Karánsebes, Lugos és Arad érintésével értünk haza Budapestre. Úgy gondolom, és bízom benne, hogy megint egy életre szóló emlékkel lettünk gazdagabbak az erdélyi tájnak és az erdélyi embereknek köszönhetően.

Táv: 6 km, szint: 665m

Írta: Miklós Gábor

Átnézte: Kóródi Dániel

Fényképek: Bartók Csaba, Csányi Miki, Horváth Gyula, Miklós Gábor, Novák Zsolt, Nyikos András, Szabó István