... befejező rész

vissza az első részhez

5. nap: 2014. augusztus 28. (csütörtök)

Még úsztak a felhők a Lotru-völgyében, de a nap egyre magasabbra emelte őket. Még párolgott a földfelszín, de egyre több helyen már száraz út fogadott minket. A Jóisten tudta mikor kell esőt küldeni a Páringba. Mihelyt újra bevetettük magunkat a hegyek közé, már nyoma sem volt a rossz időnek.

Ahol a DN67C jelzésű, egyébként kiváló minőségű a Transzalpin-útból kiválik a Vidra-tó felé vezető alsóbbrendű aszfaltcsík, ott székely-magyarokkal is találkozhat a vándor. Természetesen mi mást árulhattak volna, mint kürtöskalácsot és jóféle erdélyi szíverősítőt. Mi is elvertünk pár román konvertibilis buznyákot náluk, majd jó egy órán át a Lotru-folyó mentén haladva az aszfalton igyekeztünk minél gyorsabban magunk mögött hagyni ezt a szakaszt. Bár egyértelmű volt a haladás iránya, de a piros keresztet már itt szépen és sűrűn felfestették. jó lett volna, ha a felsőbb szakaszokra is jut festék.

Szűk egy óra múlva tértünk rá arra a földútra, amely végighaladt a Lotru-völgyében. Az elágazásnál tábla jelezte a Calcescu-tó felé az utat. Kezdetben komolyabb, hosszabb emelkedés nélkül lehetett gyalogolni a völgyben, amely a verőfényes napsütésben egészen káprázatos volt. A díszletet a Páring vonulatai adták, a mellékszereplők a Kárpátok susogó fenyőfái voltak, míg a Lotru vize, mint primadonna kergetőzött a két part között. Egyre több követ kellett megkerülnünk, majd hamarosan hosszában lefektetett dorongfákon lépdeltünk. Újabb kövek és újabb törpefenyők következtek. Közben utolértünk egy nagyobb román csoportot. Ez természetesen azt is jelentette, hogy ők is a tó melletti táborhelyre igyekeznek. Nagyobb sebességre kellett kapcsolnunk. Így léptünk ki a fenyők mögül a hosszan elnyúló tisztásra, ahol mindenkit megérintett a Páring cirkuszvölgyeinek látványa. Három oldalról élvezhettük a csúcsok és gerincek panorámáját. Csak mi voltunk – mivel román versenytársaink ekkor jócskán lemaradtak.

A Lotru-patak völgyében haladunk fölfelé a piros kereszt jelzésen

Kereszteztük a Lotrut, de a románfenyős (azaz a törpefenyős) szakasz még vissza volt. Sejtettük, hogy a hamarosan elérjük azt is, mert a hegyoldalt erősen betakarták ezek a kúszófenyők. A völgyet hasonlóan kell elképzelni, mint a Fogarasi-havasokban vagy a Retyezátban, a jéggleccserek által kialakított teraszos lépcsők is előtűnnek. Jellemzően ezen teraszok mögött találhatóak a tengerszemek. Mégis van egy sajátos, a Páringra jellemző hangulata, amely nem összetéveszthető a másik kettő hegységgel.

A román(törpe)fenyőkben nem egyszerű a haladás, igaz nem is volt olyan nehéz, mint a Kelemen-havasokban. Kb. 45 percen keresztül törtettünk benne. Mint egy alagút borul a túrázók fölé, amely csak néhány helyen enged kilátást a hegység északi része felé – jellemzően a szerpentinek kanyarulataiban. Nagyobb társasággal nehéz is volt haladnunk, mert a létszámból fakadó lassabb előrejutást még tovább rontotta a méretes csomagok cipelése. Azonban csak felértünk a tó mellé, amely kárpótolt minket a nehezebb haladásért.

"Gróf" Sebő Ákos széttekint a lába előtt heverő majorságon. Aki úr, az a hegyekben is úr.

A tavat nyugatról kellett megkerülnünk ahhoz, hogy eljussunk a sátorhelyekre. Ajánlom mindenkinek, hogy ne közvetlen a tóparton táborozzon, hanem kicsivel feljebb, amerre a piros kereszt folytatja útját nyugatnak. Akár mennyire is csalogatóak voltak a közvetlen part menti sátorhelyek, ezek a területek elég vizenyősekké váltak, amikor ráléptünk. Csak másnap eszméltünk rá, hogy ha tovább mentünk volna a jelzett ösvényen a Hasadt-kő nyereg irányába, akkor a Zanoga-tó mellett sokkal nyugodtabb táborhelyet találhattunk volna. Kérdés persze, lehet-e ott sátorozni? Mindenesetre vízhiányban nem szenvedtünk, akármerre is indultunk a Calcescu-tó környékén könnyen találtunk friss forrásvizet (például É45^o21’00.38”, 23^o36’40.40”).

 spontán piros nap volt...

"Vadölő" Miki a Calcescu-tónál 2014-ben. Cooper után szabadon :)

Mivel még csak délután 3 óra körül járt az idő, Anna, Gyula, Miki, Ákos és én elhatároztuk, hogy felmegyünk a gerincre a Tavak-kéményén (Hornul Lacurilor) keresztül. Jó volt végre nagy táskák nélkül időbőségben kirándulni, felmászni a Kárpátok ormára és széttekinteni a messzeségbe. Gyönyörű időt kaptunk ehhez, mivel az előző napi esőzés után nem indult meg a felhőképződés.

A Calcescu-tótól alig húsz perc után elértük a Pencu-tavat (Lac. Pencu) a piros háromszög mentén. A kis tó és alig pár lépésre lévő nagyobb testvére a Vidal-tó (Lac. Vidal) között haladt el az ösvény, majd nekiindult a hegygerincnek. A jelzést itt már nem festették meg, mászásunkat kőbabák segítették. A kürtő alsó kétharmadát viszonylag könnyen meg lehetett tenni, de az igaz köves rész, amelyre Székely Árpád is felhívta a figyelmet könyvében, valóban csak száraz időben használható. Nem csak a meredek hegyoldal, hanem az aprózott, könnyen mozgó kövek miatt is jobban kellett figyelnünk haladásunkra és egymásra is.

A Páreng északi fekvésű kuloárja. Itt olvad el  legkésőbb a hó.

A kürtő végén aztán hirtelen menedékessé vált az út, egy lapos, füves hegyhát fogadott minket. Jól láthatóan kimagaslott a gerinc vonalából a Nagy-Száraz-csúcs (Vf. Setea Mare, 2365m), ám ahhoz hogy elérjük, még vissza volt egy 30 perces csúcstámadás. Ez azonban nem volt megerőltető, bárki vállalhatja nyugodtan. Amúgy is a csúcs mellett vezetett a piros csíkkal jelzett kárpáti főgerinc út, így szinte ösvény is vezetett fel a tetőre.

Ereszkedés a Nagy-Száraz tetejéről. O2 nélkül!!!

A csúcsról újabb pazar panoráma fogadott minket, sőt talán a legszebb ezen a héten. Beláttuk a Lotru főgerincét, a Latoricát és a Páring keleti nyúlványait. A legszebb rész azonban nyugaton zárta le a látóhatárt: a Páring központi tömbje. Szinte karnyújtásnyira ott uralkodott őméltósága, a Nagy-Páring-csúcs. A távolban pedig felsejlettek a 2012-es vándorlásunk déli nyúlványai, a Godján és a Csernai-havasok is. Igazi ajándék volt ez a nap.

Egy jó másfél óra múlva visszaértünk a Calcescu-tó partjára. A nap már lemenőben volt augusztus végén, de azért még bevilágította a tó felszínét. Így szolidan csobbantunk a jéghideg vízben, s hogy megszáradjunk, követtük a meleget adó égitestünk vándorlását – mindig a még melegebb kövekre ültünk, mert ha egyszer árnyékot kapott a táj, akkor nagyon gyorsan átvette helyét a hideg levegő. Bizakodva feküdtünk le, mert másnapra is szép időt jósoltak, és nem volt lehetetlen elérni a Kis-Páring mellett felvonókat, amik közelebb vihettek minket a végállomáshoz, Petrozsényhez.

Táv: 19km, szint: 971m

6. nap: augusztus 29. (péntek)

Csodálatos késő nyári reggel köszöntött ránk. A felkelő nap sugarai még be sem kúsztak a völgybe, mi már csomagoltunk. A reggelek a hegyekben mindig varázslatosak, ilyenkor még nem indul meg a felhőképződés, s ezt ki szerettük volna használni. A Calcescu-tótól nyugatra indultunk el, a jól követhető, kőbabák által jelzett ösvényen. Törpefenyők szegélyezték utunkat, amely viszont folyamatosa tisztult. Hamarosan már alpesi réteken vágtunk át, a Páring szikla karjai körbeöleltek minket. A gerincről a hajnali pára átbukott, de a mi oldalunkon már feldobta őket a nap. Több kisebb csermelyt, patakot is kereszteztünk, amelyek vagy a Lotru-folyóba vagy a Zanoga-tóba (Lac. Zănoga) ömlöttek, amely száz méterrel magasabban fekszik, mint a Calcescu-tó. Ahogyan említettem, talán ez mellett is lehetett volna táborozni.

 Hasadt-kő-nyereg. Der Her Frau Schwesterin Brigitt & Pisti.

Dolce vita! Háttérben a Zanoaga-tó.

Előttünk tornyosult már a főgerinc és a Hasadt-kő-nyereg (Şaua Piatra Tăiată, 2255m). Még kb. 20 perc a tótól és felértünk a szerpentinen a nyeregbe. Idáig tartott a piros kereszttel jelzett az ösvény, innen már a piros csíkos kárpáti főgerincre tértünk rá. Az elágazást egy oszlop is jelezte, amin megtaláltuk az Erdélyi Kárpát Egyesült matricáját is.

A Páring főgerince a Retyezát és a Fogarasi-havasok főgerincének „szerelemgyermeke” is lehetne. Aszimmetrikus, mivel az északi oldal meredeken szakad le a cirkuszvölgyekbe, miközben a déli oldal sokkal lankásabb – mint a Fogarasban. Ugyanakkor viszont sziklásabb keleti szomszédjánál, ami vonásokban a Retyezáttal hasonlatos.

Közelinek tűntek a hegyek, de mégis hatalmasak a távolságok. A felhők alatt a 2519m magas Nagy-Páring-csúcs

A Hasadt-kő-csúcsra (Vf. Piatra Tăiată, 2299m) kimásztunk, hogy belássuk a környéket. A főgerinc központi részén jártunk már ekkor, s innen olyan érzésünk volt, mintha csak karnyújtásnyira lettek volna a magasabb, 2400 méteres csúcsok. Alattunk kicsi ezüstös szalagokat mintázva futottak össze a patakok. Többen sátoroztak is lent a völgyekben.

A csúcsról az út kellemesen ereszkedni kezdett, eleinte köves majd köves-füves ösvényen lépdeltünk. A hegység ezen részén egyébként még nagyon felhős időben sem lehet eltévedni, mivel a főgerinc nagyon határozottan kijelöli az ösvényt. A Geres-nyergébe ereszkedtünk le (Şaua Ghereşul, 2113m) majd újra egy kétszáz méteres emelkedés következett fel a Les-csúcsra (Vf. Ieşu, 2375m). Innen már ködben gyalogoltunk tovább le egy újabb nyeregbe, s onnan megint egy fel immár a Pakles széles hátára (Vf. Pâcleşa, 2335m). Már csak egy „huplit” kellett leküzdeni (Vf. Gruiu, 2345m), és jöhetett a kapaszkodás a legmagasabb oromra.

A hegység déli oldalán indítottuk a csúcstámadást. Mintegy 200 métert kellett leküzdeni folyamatos emelkedés mellett. A déli oldalon végig felhő takart be minket, és csak a kitett északi oldalt megközelítve láthattuk még mennyi lehet vissza a főcsúcsig. Ilyenkor ki is merészkedtünk a gerinc északi szélére, onnan tekintettünk le a mélybe. Alattunk 300-400 méteres leszakadások tátongtak, amelyek csillogó tengerszemeket öleltek körül. Legérdekesebb közülük a Vörös-tó (Lacul Roşiile, 1980m), amely partjának vöröses színéről kapta nevét. Ez a tó ekkor már több mint 500 méterrel volt alattunk.

Jó fél óra alatt értünk fel. Mindegyikőnk a maga tempójában haladt, így többször előfordult, hogy egymást megelőzve, majd kicsit lemaradva jutottunk egyre feljebb, de mindig hang és látótávolságon belül voltunk. Majd mikor azt hihettük volna, hogy sose lesz vége a kapaszkodásnak, az út ellaposodott, kivezetett a felhőkből. Pár métert kellett már csak megtenni…

Miki volt az első, aki felért Erdély harmadik legmagasabb csúcsára, a Nagy-Páringra (Vf Parângu Mare, 2519m). Ezzel sikerült kis csapatunknak az Erdély TOP5-öt teljesíteni, hiszen többen megjártuk a Fogarasi-havasokban a Király-szirtet (Vf. Negoiu, 2535m), a Nagy-Vistet (Vf. Viştea Mare, 2527m), valamint a negyedik helyre „szorult” Peleága-csúcsot (Vf. Peleaga, 2509m) és a Baba-csúcsot (Vf. Papuşa, 2508m) a Retyezátban. Természetesen elidőztünk egy jó fél órát a csúcson, mert a látnivalók és a körpanoráma magáért beszélt. Csak alig pár méterrel volt lejjebb a felhőzet, így a déli oldalon betakarta a látóhatárt, de nyugatra kibukkantak a Retyezát ismerős csúcsai, vonulatai. Milyen kicsik voltak ezek a csúcsok a Nagy-Páringról, ellenben milyen nagyok voltak, mikor ott jártunk!

A képek és a csúcsköszöntő gasztronómiai élvezetek után (értsd: csoki és pálinka) továbbhaladtunk a piros csíkon, valamivel alacsonyabb tájak felé. A Kis- és Nagy-Páring között szakasz alig csökken 2400 méter alá. Ez a része a hegységnek sűrűn járt, mert sokan a felvonóval vagy autóval elérik a Kis-Páring síterepeit, s onnan alig 7 óra alatt meg lehet járni a Nagy-Páringot oda-vissza. Az Iker-csúcs (Vf. Gemănarea, 2426m) és a Pásztorbot-csúcs (Vf. Cârja, 2405m) között – igaz erősen sziklás terepen – több helyen is fel lehetett volna állítani a sátrat, erre utaló kőkerítéseket találtunk is. A vízhiánnyal azonban számolni kell!

"Vadölő" Miki nem retten vissza a magasságtól! Pedig 500 méter van alatta. Páreng-csúcsgerinc.

Az utolsó 2400 csúcs (Pásztorbot-magaslat) után egy érdekességre lettünk figyelmesek miután leereszkedtünk a szerpentineken: a híres Rudolf-menedékház, amely 2231 méteren épült, várja a bajba jutott vagy éppen megpihenni vágyó túrázókat. Számomra mind a mai napig talány, hogyan képes egy nép, mint a román ilyen nemtörődömségre. Nem kellett megépíteni (csak elvenni jogos tulajdonosától, az Erdélyi Szász Kárpát Egyesülettől), de arra már nem futotta, nem futja erejükből, hogy felújítsák, rendbe hozzák. Vagy legalább lenne valaki, aki leviszi a szemetet. A felvonó sincsen innen messze, alig 1 órányira, tehát nem egy eget rengető vállalkozásról van szó…

Páreng-gerinc, a Pásztor-csúcs előtt. Gábornak itt már csak 1 kg almája maradt a 4-ből.

A kunyhótól nem messze elértünk egy kilátó pontot, ahol még egyszer megcsodáltuk a Páringot és a környéket, mielőtt végleg búcsút intettünk a hegységnek. Északra, közvetlen előttünk már a Szászvárosi- vagy más néven Kudzsíri-havasok széles hegyhátai terpeszkedtek el. Nyugatnak gyönyörűen kirajzolódott a Vulkán-hegység és a Retyezát közé ékelt Nyugati-Zsil völgye, amely a feketekőszén bányászatunk fellegvára volt hajdan. Lent a Páring lábánál már a térség központja, Petrozsény nyújtózott délről északnak.

A Kis-Páring-csúcs (Vf. Parângul Mic, 2074m) alatt haladt el az ösvény, igaz ki is lehetne kapaszkodni rá, mi azonban már nem akartunk. Illetve szerettünk volna, de igyekeztünk elérni a felvonót, mert a szakirodalom szerint érdemes kihasználni a „telekabinokat”, mivel lefelé már nem sok érdekességet, szépséget lehet látni, ellenben kavicson és aszfalton lépkedni nem az igazi.

A felvonónál azonban akadályba ütköztünk, nem ment, és az üzemeltető sem mutatott túl nagy hajlandóságot beindítására. Szerencsénkre találtunk 3 fiatal román hölgyet, ők szintén le akartak jönni az alsó állomásra. Közülük a petrozsényi illetőségű lányt mindenképpen ki kell emelnem. Sajnos nem tudjuk a nevét, de köszönettel tartozunk neki. Nem csak tolmácsunk volt, hanem még azt is vállalta, hogy az alsó állomástól saját autójával kettőt fordulva elszállít minket a Református Parókiára. Kb. 1 órán át tartott a dupla fuvar, addig a barátnőinek várniuk kellett Petrozsény külvárosában. Eddigi legjobb élményünket éltük át így, szeretettel gondolunk rá mind a mai napig.

Petrozsényben (Petroschen, Petroşani, ma is közel 3800 magyar él a városban, amely a lakosság mintegy 8 százalékát teszi ki) Márton Zoltán református lelkész és családja fogadott minket. A szállás akár nagyobb csoportoknak is megfelelő lehet, ráadásul a Parókia nagy termében igazi kuriózumnak számító régi képeslapokból és fényképekből származó gyűjteményt találunk. Ajánlom megtekinteni, ha arra jár a Kedves Olvasó!

Táv: 18km, szint:1605m

7-8. nap: augusztus 30-31. (szombat-vasárnap)

Korán hajnalban indultunk vissza Ákossal és Mikivel az autókért Nagyszebenbe. Petrozsényből vonattal utaztunk, Piskin (Simeria) szálltunk át Szeben felé. Fura érzés volt látni azokat a hegyeket, amiket előtte 6 napig jártunk. Felsejlett a Prejba-csúcs, a Lotru-vonulatai, de nosztalgiával tekintettünk a Szeben felett őrködő óriásra, a Fogarasi-havasokra is.

Nagyszebenben szerencsére volt lehetőségünk Serfőző Leventével is találkozni. Levente továbbra is a Híd – Szebeni Magyarok Egyesület vezetője, szűnni nem akaró energiával szervezi a szebeni magyarság kulturális életét. Legutóbb (újra)nyitotta a Magyar Könyvtárat, amely könyvállományához örömmel fogadnak magyarországi felajánlásokat is. A Református Egyház számára több mint 20 év! után visszaadott iskolaépületben székel az Egyesület, jelenleg egy klub szobát is szeretnének berendezni. Örömteli tehát, hogy a város magyarsága él, kis aránya ellenére csüggedésnek nyomát sem látni.

Visszafelé a Lotru és a Latorica hegység között húzódó 7A jelzésű szurdok utat választottuk. Elhaladtunk a Vidra-tó mellett, majd a Páring alatt húzódó Zsiec-szurdokban folytattuk kocsikázásunkat. Az úttest Hunyad megyében elég rossz állapotban volt, ugyanakkor úgy gondolom, megérte azt a kis nehézséget, amit vállaltunk ezen a szakaszon, mert a Páring főgerincét alulról is megcsodálni felejthetetlen élményt jelentett. Hatalmas sziklafalak, amelyek mintha ránk borulnának, olyan közel, szinte karnyújtásnyira helyezkednek el. Másik oldalon a Zsiec (Jieţ) folyó szaladt a Zsilbe páratlan szurdokot alakítva ki útja során. A víz dübörögve szaladt, áttörte a sziklákat, bedöntött több százéves fenyőket a mederbe.

Sietnünk kellett, mert négy órára már találkozónk volt Bodó József lupényi történelem tanárral. Nagy öröm volt Józsival személyesen is megismerkedni. Körbevitt minket a Bányavidék magyar vonatkozású helyszínein. Túránk először a Zsil mentén az ezeréves határnál kezdődött. Petrozsényből a folyót követve kellett kb. 10 percet mennünk az autóval, amikor egy bal oldali elágazáshoz értünk. Itt épült a határállomás; a két ország közötti őrház és sorompó. A régi képeslapok alapján határoztuk meg, hogy mi, hol állhatott.

Bodó József Tanár Úr a Maderspach-család által ültetett, kb. 150 éves fát méltatja.

Majd vissza indultunk Petrozsény felé, de a város előtt elkanyarodtunk nyugatra Lupény, Vulkán települések irányába. Nem kellett sokat vezetni, az elágazástól kb. 5 percre az út déli oldalán egy kis tornyos ház állt viszonylag jó állapotban. Ez a ház része volt a Maderspach uradalomnak, s mint fűrésztelep működött korábban. Érdemes elgyalogolni az alig 50 méterre lévő öreg, 134 éves tulipánfához is. A fát Maderspach Margit ültette.

Józsi továbbvezetett minket Vulkánba (Wulkan, Vulcan). A bányászvároska két ok miatt is különleges a magyarság számára. Az egyikről talán még felelhető információ az interneten, a másikról nyomokban sem emlékszem, hogy bárhol is említést tettek volna. A város keleti részén lévő körforgalmának déli kiágazásánál kezdődött a Vulkán-hegységet keresztül szellő posta útvonal, amelyet a Zsil-szurdok közlekedésre alkalmas átépítéséig használtak egész a XIX. század második feléig. A Vulkán-hágón átvezető útvonal még ma is jól kivehető, ugyanakkor szerepe természetesen lenullázódott a szurdokút elkészültével.

A másik jelentős emlék is ehhez a helyhez köthető. Az 1896-os országos ünnepségek alkalmával Hunyad megye magyarsága is tisztelegni szeretett volna magyar ősei előtt. Hunyad megye legjelentősebb történelmi alakja pedig ki más is lehetne, mint Hunyadi János. Az ő, illetve az ő 1442-es győztes csatájának emlékére állították az Erdélyi-Vaskapunál négy méteres buzogányt, amelyet „ismeretlen” tettesek 1992-bel leromboltak. Ugyanilyen buzogányt állítottak itt Vulkánban is helyi magyarok. Ennek a sorsa sem lehetett azonban más: áldozata lett a román barbarizmusnak. Ráadásul a vulkáni buzogánynak még a talapzata sem maradhatott meg.

Végül Lupényen keresztül Józsi felvitt minket a Strázsára is. Lenézhettünk a Nyugati-Zsil völgyébe, s megcsodálhattuk a késői nyári alkonyodó fényében a most már nem is olyan távoli Godján vonalait, és a Retyezát felhőbe burkolózó csúcsait. Szemben a Tulisa-hegység 1800 méter magas gerince nyújtózkodott, s Józsi elmondása szerint azért is fontos említést tenni erről, mert ezen a hegységen keresztül menekült Maderspach Viktor 1921-ben, miután nem volt hajlandó meghajolni a román hatalom előtt.

A Bányavidék kiesik az Erdélybe tartó magyar turisták útvonalából, ismertető híján érdeklődéséből is. Pedig csak ezalatt a pár óra alatt minden településen sok magyar emlékkel találkoztunk a múltból, és élménnyel a jelenből köszönhetően Bodó Józsinak. Érdemes Déva után jobbra kanyarodni tehát, és (újra) felfedezni ezt a vidéket, amely egy nagyobb Magyarországnak oly csodálatos hegyi világát rejti, és amely nem utolsó sorban az egész akkori országot ellátta kiváló minőségű kőszénnel.

Hunyad megye és Erdély 1000 éves déli határa, ahol egykor a magyar vámház is állt.

Másnapra már csak annyi maradt hátra, hogy épségben hazaérjünk. Déva után nem a jól ismert Maros völgyében utaztunk, hanem egy eddig nem járt utat választottunk: Brád (Brad) felé vitt utunk. Szerettük volna megismerni a Bihari-havasok déli részét is. Halmágycsúcsnál (Vârfurile) kanyarodtunk rá a 79A jelzésű másodrendű útra. Kiváló minőségű aszfalton a Fehér-Körös völgyében érintettük Borosjenőt (Ineu) majd Kisjenő (Chișineu-Criș) után Gyulavarsándnál (Vărșand) hagytuk el a Partiumot.

Régebbi hazánk határvidékének egy újabb szép szakaszát jártuk be. A Kárpátok máshoz nem fogható élményét élhettük át 105 km-en keresztül, ezzel összekötve a Retyezát és a Fogarasi-havasok közötti eddig ismeretlen részét. De legalább ilyen fontos az is, hogy itt is találkoztunk magyarokkal, akik a transylvanizmus jegyében igyekeznek nem csak menteni, hanem építeni is a magyar jövőt.

Írta: Miklós Gábor

Lektorálta: Szabó Anna, Csányi Miklós