A téli túrák varázsa, feszültsége, szépsége és vadsága mindig különleges. Varázslatos, mert egy olyan világba visz (vissza) minket, amilyet nem lehet máshol és máskor átélni csak a téli Kárpátokban. A feszültséget is át lehet élni, hiszen a lépéseink során nem lehet tudni pontosan, hol vár ránk leszakadás, mély hó és főleg lavina veszély. Szépsége a mindent beborító fehérségben rejlik, amely a természet tisztaságát is magában hordozza. A vadság a kiszámíthatatlanságot jelenti, a természet erejét, amit megtanul az ember tisztelni, ha szembekerül vele. De ezeket átélni együtt olyan élmény, amelyet évről évre át akarunk élni.

Az elmúlt években jártunk már a Retyezátban (Munții Retezat) és a Fogarasban (Masivul Făgărașulu), így adta magát a lehetőség, hogy a harmadik legjelentősebb déli-kárpáti hegységet, a Páringot (Munții Parâng) is megismerjük télen. Szemben azonban a Retyezáttal és a Fogarassal, a Páringban nincsenek szálláshelyek 1500 – 1600 méter magasságban. 2231 méteren körül épült egy menedékház, a Rudolf-ház (Rudulfshütte) a főgerincen, de itt sem fűtött helységet nem találunk, sem forró teát nem kapunk (ezért nyugodtan hívhatjuk gunyhónak). Éppen ez tette olyan különlegessé nyolcunknak a 2016-os téli túrát: Beresnyák Gyuszinak, Csányi Mikinek, Kóródi Daninak, Nyikos Andrisnak, Pánovics „Pánó” Istvánnak, Sebő Ákosnak, Szigeti Lacinak és Miklós Gábornak. És még megannyi minden, amit átéltünk ez alatt a három nap alatt, és amire egyáltalán nem számíthattunk.

1. nap (2016. február 20. péntek): Szokásos hajnali indulásunkra nem is fecsérelnék el több szót. Szinte már mindenki megszokta, bár valószínűleg azért nem szerette meg a hajnali Hősök tere látványát. Útvonalunk a Budapest – Temesvár (Temeswar, Timișoara) – Lugos (Lugosch, Lugoj) autópályán vezetett (az Arad – Déva [Diemrich, Deva] közötti szakaszt már igen unjuk), majd áthaladtunk az Erdélyi-Vaskapu (Poarta de Fier) szoroson. Hátszegnél (Hatzeg, Hațeg) továbbhaladtunk keletnek Petrozsény (Petroschen, Petroșani) városának irányába, majd most először Petrilla településen is áthaladtunk. Mind a mai napig él itt 8 százaléknyi magyar, amit a viszonylag jó állapotban lévő templomaink is bizonyítanak. A Bányavidék magyar közössége meddig marad meg, nem tudni. Talán több generációt kibír még Maderspach Viktor népe.

A felvonó melletti szálloda parkolójában tettük le az autókat. Bevallom, nem bántam, hogy a felvonót használtuk az 1680 méteres magasságig. Utána sajnos nem tudtuk felcsatolni a hótalpakat, mert hó szinte egyáltalán nem volt.

A bő fél évvel előbb megismert útvonalon, a jól követhető piros sávval jelzett turistaúton haladtunk a síterep felett. A Kis-Páring csúcsot ezúttal sem érintettük. Havat csak elvétve találtunk a hegység 1700-2000 méter közötti régiójában. Én csak a kis hóláncokat tettem fel a bakancsra, ami a csúszósabb, nyirkos sziklákon, esetleg a meredekebb, lejegesedett szakaszokon jó szolgálatot jelentett.

A sífelvonó felett sem igazán volt hó. Még...

A felhőzöttség még nem okozott gondot – mindegyikőnk tudta, hogy a Fogarasi-havasokban megtapasztalt anticiklon nem fog kényeztetni minket évről évre. A csúcsok néha eltűntek, néha előbukkantak, de összességében nem volt zavaró. Ami viszont gondot jelentett, hogy előttünk mintegy fél órás előnnyel egy tíz fős csapat haladt felfelé. A napszakot és táskáik nagyságát tekintve egyértelmű volt, hogy a Rudolf-menedékházba igyekeztek. Ez nekünk nagyon nem volt ínyünkre, mivel a ház befogadóképessége 8-9 fő, vagyis a két csapat sehogyan sem fért volna el. Döntöttünk: haladunk tovább, időnk volt még, hiszen csak délután három óra körül járt az idő. Ha nem férünk be a menedékházba, akkor visszajövünk a síterepre. De az igazat szólva, egyikőnk sem akart visszajönni. Ami talán érthető is a téli körülmények között.

Kilátás a sípálya fölött. Hó még mindig sehol.

Felérve a gerincre már más világ várt minket. Végre a megszokott fehér kárpáti világ tárult elénk. Ugyanakkor szomorúan láttuk, hogy február második felében már alig fedi hó a szemben lévő Szászvárosi- (Kudzsiri) havasokat (Munții Șureanu vagy Munții Sebeș). Szó szerint alig csillant meg 1800-2000 méteres magasságban a hó. A globális felmelegedés kézzel foghatóvá vált.

Kis-Páring és a Kurzsa közötti gerincszakaszon. Így összebújva egész meleg volt :D

A gerincen haladtunk immár hótalpakon. Kicsit a csapat is szétesett, ami összességében mégsem volt baj. Volt, aki előresietett, hogy biztosítsa a Rudolf-házban a szállásunkat. Volt, aki fotózta ezt a fehér lepedő alá bújt zord világot. A kissé hullámzó, de semmiképpen sem megerőltető terepen végül mindenki „feltalpalt” a házhoz.

A Rudolf-házhoz egy utolsó meredekebb 50 méteres kaptatón kellett felküzdeni magunkat. Ez talpakkal és síbotokkal is megoldható volt, nem kellett hozzá hágóvas. A háznál találkoztunk a román csapattal. Tízen voltak, ebből nyolcan sátorban, ketten a menedékházban rendezkedtek be. Nagyon kedvesen felajánlották ők ketten, hogy kiköltöznek és sátorban fognak éjszakázni. Mi ezt köszönettel vettük és éltünk az alkalommal.

A Rudolf-ház alatti lejtő. Az idő itt még kiváló volt.

A „házat” belülről is ellepte a hó. Nyáron egy kb. két méteres ajtón, kényelmesen lehet bejutni. Most télen azonban ki kellett bontani a közel két méteres hófalat, hogy bemászhassunk. Sőt bent is használni kellett a jégcsákányokat és a lapátot, mert a rengeteg havat el kellett egyengetni. A végén nagyon hangulatossá vált a gunyhó. Leterítettünk egy 4×4-es sátorponyvát, így nem vizesedett át senkinek sem a felszerelése sem a ruházata.

Gyula a Rudolf-tanya bejáratában. Kies éjszaka elé néztünk. (Sponsored by HanWag)

Vacsora a Rudolf-tanyán.

Este fotóztuk a felhők játékát és a román túrázókkal beszélgettünk, miközben páran bent a széljárta gunyhóban vacsorát főztek. . Az éjszaka reménykedésre adott okot, másnapra szép időt várhattunk. Éjjel Pánó még ki is ment a ház fölé tornyosuló Kürzsa-csúcsot (Pásztor-csúcs, Vf. Cârja, 2405 m) fotózni. Egyszóval bizakodhattunk. De a következő nap elhozta az elmúlt hét év legkeményebb kárpáti időjárását.

2. nap (2016. február 21. szombat): Minden reggel egy új izgalom a hegyekben, vajon milyen lesz aznap az időjárás. Ez hatványozottan igaz télen. Az éjszakai tiszta égboltnak nyoma sem volt. A Kürzsa-csúcsot felhő vette körül. Titkon reméltük, hogy fent, 2400 méter felett a gerinc kibújik majd a felhők közül. De hiába reménykedtünk.

Reggeli készülődés a Rudolf-tanya előtt.

A viskó utáni szakasz még jó időben.

A csapat elhagyta a gunyhót. Anna szerint tanyát.

Ahhoz, hogy feljussunk a Páring legmagasabb gerincvonulatára, a Kürzsa – Nagy-Páring közötti 2400-2500 méter magas régióba, a Rudolf-háztól ki kellett kapaszkodni egy lavina veszélyes szakaszon. Itt már hágóvasakat használtunk és szerencsére a GPS-t is.

Fent a gerinc tömény felhőbe burkolózott. Más tájékozódási pontot nem tudtunk, mint, hogy a Páring nyugati-déli gerinclefutása lankás, míg az északi oldal függőleges. Vagyis végig a lankás oldalon kellett tartózkodnunk. Ez persze nem egyszerű, a hópárkányok miatt még tiszta időben is érheti meglepetés a túrázót. Nekünk a nyári emlékek és a gerinc élen a hó alól kibújó fűcsomók adtak némi támpontot.

Itt már a "Halál-zónában" voltunk serpák és oxigénpalackok nélkül, tiszta mászás volt.

Így haladtunk közel 50-60 km/órás folyamatos fújó szélben. Előre semmit nem láttunk, nem tudtuk, mennyi van még vissza. A szél egyre erősödött, ráadásul, amikor letértünk az útról egy kis mélyedésbe (valószínűleg valahol a Gemănare-csúcs [2426m] körül), és onnan visszaevickéltünk a gerincre, úgy véltük, hogy 80-90 km/órás széllel szemben kellett mindezt megtenni. Szó szerint négykézláb, a jégcsákányokba kapaszkodva tudtunk csak visszajutni az útra.

A hobbisíző, aki velünk tévedt... Nem is értette, miért nem megyünk felvonóval.

Tudtuk, nincsen messze a Nagy-Páring (Vf. Parângul Mare, 2519 m). Csak még ezt a csúcsot megmásszuk, és ha nincsen ott, akkor visszafordulunk. Aztán majd még 15 percet megyünk, de utána tényleg visszafordulunk. Ekkor már hóviharban gyalogoltunk. Csak azt tudtam, hogy a csúcs tényleg közel kell, hogy legyen. De nem tudtam, mennyire. El akartam jutni oda. Minden téli túrán feljutottunk a kiszemelt csúcsra, most is sikerülnie kellett. Végül valóban előbukkant a nagy fehérségből a 2519 méter magasságot jelző alumínium oszlop.

Műtermi kép, Dani fázott volna... (tszf..: kb. 135m, 4-6 villamos megálló, Moszkván, az óra alatt)

Csúcsfotó. Tszf.: 2.519m, Páring-csúcs

Ha időztük ott három percnél többet, akkor sokat mondok. Nem is lehetett volna többet kibírni akkor. Öt képet lőttünk és elindultunk visszafelé. Csakhogy időközben a hóvihar kettős erővel tombolt már. Nem felülről jött, hanem oldalról és alulról. Sőt igazából mindenhonnan.

Alig hagytuk magunk mögött a csúcsot, találkoztunk a román sátrazókkal. Ők nem csak a Nagy-Páringot akarták elérni, hanem tovább is akartak menni keletnek a gerincen. Csak remélni tudom, hogy eljutottak a kitűzött célig, és nem érte őket semmi baj.

Visszafelé már semmit sem láttunk. Nem voltak meg a fűcsomók sem. Már semminek nem volt sem eleje, sem vége, nem voltak formák, tájékozódási pontok. Nem tudtuk használni a szemüvegeket, mert a hó azokra is ráfagyott. Levettük őket. Így arcunk felső része védtelen maradt, s mintha száz és száz tű szúrna belénk egyszerre.

Így haladtunk előre. Hogyan jutottunk el végül biztonságban a Kürzsa-csúcsáig, máig sem tudom. Elkezdtük az ereszkedést. De a terep nem volt ismerős. Én most először örültem nagyon, hogy GPS is volt nálunk. Mert egy oldal gerinccel korábban jöttünk volna le, mint kellett volna. Ebben a tejködben, amibe kerültünk, végzetes is lehetett volna ez az ereszkedés. De szerencsére megtaláltuk a levezető hegyoldalt (reggeli nyomainkat már rég eltemette a hóvihar).

Így értünk vissza a Rudolf-házhoz. A szakállunkra fagyott a mos... a tak... mindegy.

Visszaérve a Rudolf-házba két választás előtt álltunk. Még egy éjszakát eltöltünk fent a menedékházban vagy lemegyünk legalább a turistatelepig. Miután minden felszerelésünk – beleértve a ruhákat, szemüvegeket, síbotokat, egyszóval tényleg mindent – teljesen átázott és mi is átfagytunk, ezért sietve elindultunk lefelé. A köd, a felhő az alsóbb régiókban is mindent ellepett, nem láttunk semmit sem. Olyannyira nem, hogy el is tévedtünk a Kis-Páring (Vf. Parângul Mic 2073 m) gerincének keleti oldalán. Legalább egy órát veszítettünk, mire újra visszakecmeregtünk a megfelelő útra. Fáradtan, elcsigázottan már nem néztük, hogy a hegyoldal mennyire lavinaveszélyes, egyszerűen átmásztunk az előttünk tornyosuló akadályokon.

Sötétedésre értünk le a telepre. A felvonók már nem közlekedtek. Ennyire még sosem fáradtunk el. És ennyire még sosem esett jól a leves.

Ez már a sípályák alján, a végcélban. Gyula arcán minden rajta van. 

Ein Bier und Sramlimusik! Rufen Sie +36 90 ...

3. nap (2016. február 22. vasárnap): Másnap az egyik legragyogóbb, legtisztább nap sütött le ránk. Akár a felvonóról, akár később az autókból néztünk vissza a Páringra, ott csillogott előttünk, felettünk a hegység kristály tisztán, fehéren. Még közel 50 km-ről, a Retyezát lábánál fekvő Őraljaboldogfalváról (Sântămăria-Orlea ) is látható volt a főgerinc. Azt hiszem, nem kell részletezni, mennyire vágytunk vissza akkor a hegyre. Visszafelé már Aradon várt minket az elmaradhatatlan sajtburger.

Írta: Miklós Gábor

Javította: Pánovics „Pánó” István

Fényképek: Pánó, Andris