A kárpáti turista szakirodalom általában azt írja, hogy a két nagy testvér, a Retyezát és a Fogarasi-havasok bejárása után ismerkedünk csak a Páring – hegységgel. A Lotru-hegység ezüstösen csillogó vonulatát ráadásul még kevesebben keresik fel, pedig mindkét déli-kárpáti hegység jóval nagyobb figyelmet érdemelne. Erre mi is csak most jöttünk rá túl a 600. kilométeren a kárpáti gerincvándorlásaink során.

 A Lotru és a Páring is déli határa volt hazánknak, ugyanakkor jóval több erre utaló emléket őriz még mindkettő, mint látogatottabb nagytestvérei. Talán éppen azért maradhatott meg több határkő és oszlop is a vízválasztó gerinc mentén, mert nehezebben megközelíthető, mint máshol, így a román hadsereg sem bajlódott annyit felrobbantásával. A táj itt is magával ragadó, a Lotru vad lankái, a Páring meredek leszakadásai mind olyan szépségek, amelyeket nem lehet elfeledni, ha egyszer az útvonalait koptatta a vándor.

A kirándulásra való felkészülésünk során nagy segítségünkre volt Székely Árpádnak (Székelyudvarhely) legújabb könyve: Páring, a Retyezát testvére – Páringi túrázók nagykönyve, amely az útvonalak részletes megismerésében nagyon hasznos. Továbbá Bereczki Csongor, Kinczel Ferenc (Nagybánya, EKE Gutin Osztály), Milka Zsolt (Temesvár, Bánsági Kárpát Egyesület) és kiemelten Zsigmond Enikő (Csíkszereda), Bodó József (Lupény), Felszegi Elemér (Székelyudvarhely) illetve Vámos László (Pestkörnyéki Kárpátegyesület) segített sokat nekünk. Nagyon köszönöm mindegyikőjüknek!

Heten vállaltuk, hogy nyolc nap alatt bejárjuk az Olt-szorostól a Zsil-áttörésig, Kistalmácstól Petrozsényig húzódó közel 120 km-es távot: Szabó Anna, Vargyas Brigi, Beresnyák Gyula, Csányi Miki, Nagy Pisti, Sebő Ákos és Miklós Gábor.

1. nap: 2014. augusztus 24. (vasárnap)

A hajnali Hősök tere mellőli indulás hagyományos része a programunknak. Kettő órakor hagytuk magunk mögött a fővárost, hogy a megszokott nagylaki határátkelő sikeresen túljutva máris a jól ismert Arad városában találjuk magunkat. Majd irány a Maros völgye, ahol sorra hagytuk el a kisebb-nagyobb településeket: Lippa (Lipova), Marosillye (Elienmarkt, Ilia), Déva (Diemrich, Deva). Hunyad (vár)megye központjától idén először kipróbáltuk az új, dél-erdélyi autópályát, amely valóban nagyon sokat javít a távoli erdélyi tájak elérhetőségén és közelebb hozza Szászföldet, a Barcaságot, de Székelyföld déli részeit is. Tizenegy órakor már a szász „sasfészekben”, Nagyszebenben (Hermanstadt, Sibiu) fogyasztottuk el kávénkat. Az ősi szász főváros szépségével, rendezettségével, kulturális életével kiemelkedik Erdélyben, amelyhez hozzájárul a Híd – Szebeni Magyar Egyesület tevékenysége is. Legutóbb magyar nyelvű könyvtárat nyitott az Egyesület, amely gyűjteményhez szívesen várnak könyveket, ezzel is erősítve a térség magyar megmaradását.

Szebent elhagyva befordultunk az Olt-szorosba, majd a 7-es országútról Nagytalmácsnál (Talmesch, Tălmaciu) tértünk le, hogy elérjük kiinduló állomásunkat, Kistalmácsot (Klein- Talmesch, Tălmăcel). Az út egy ideig elfogadható módon aszfaltozott, ugyanakkor a kistalmácsi ortodox templom után már kavicsos földúttá válik – ennek ellenére személyautóval is jól járható. A templom után folyamatosan figyelni kell a kék csík jelzést, mert az már a faluban megkezdődik, amely segítségre a pontos tájékozódás végett szükség is van. Általánosságban elmondható, hogy a Cód-patak (Zoodt, Sadu) mentén haladunk egész addig, amíg a 2012-ben felújított, így nagyon szépen követhető kék csík jel a bal oldali patakon keresztül vezető letérést nem mutatja a Lotru rengetegébe.

Az autókat visszavittük Nagyszebenbe, ahol az egyik kocsival visszajött velünk a kistalmácsi kiinduló pontra Páll Ákos a Híd Egyesülettől és visszavitte azt újra Szebenbe, immár nélkülünk. Neki is nagyon köszönjük kedvességét, sokat segítette túránkat.

Itt még azt hitte a kis cserkészcsapat, hogy mormotákat fognak simogatni... Csellengő cserkész csemeték csapata csapatja.

A jelzés a hegységbe egy faház előtt indult. Átkelt a patakon és jól követhető hegyi úton vitt fel a hegységbe. Az idő kellemesen felhős volt, ugyanakkor kedvenc időjárási honlapunk, amely a Lotruval kapcsolatban is rendelkezik részletes előrejelzéssel (viewweather.com), mutatta, hogy délutánra eső várható. Ezt órára pontosan meg is kaptuk.

Miután elhagytuk az első esztenákat, az út bevitt minket az erdőbe, ahol a bükkfák egyelőre megfelelő védelmet nyújtottak a csapadékkal szemben. Legalábbis arra volt idő bőven, hogy az esőkabátokat, ponchókat felvegyük. Felváltva haladtunk tisztásokon és erdőkben, a kék csík továbbra is sűrűn segített minket. A Lázár-gerincénél (Culmea lui Lazăr) végleg eltűntek az esőfelhők, a nap átsütött a bükkfák lomkoronáján. Az erdőben haladva még egy őz is átfutott az úton, szinte már giccses lett volna a helyzet, ha nem élőben láttuk volna mindezt.

Fölfelé kapaszkodás a Lotru gerincére

Újabb esztenák következtek, amelyek azért fontosak, mert a jelzett ösvény, amelyen el akartuk érni estére a Prejba-csúcs melletti táborhelyet, itt elveszni látszott. A Pleşiţa-csúcs (1513m) melletti pásztorszállásnál balra kell fordulni a magasabb csúcsok felé, így nem veszítjük el az irányt és visszakapjuk a jelet is. Szépen haladtunk a fő mellékgerinc élén. Egyre magasabban jártunk, lassan-lassan előbukkant a tőlünk délre húzódó, egykor Magyarország déli határát jelentő Lotru főgerinc is. Mögöttünk a távolban már a Fogarasi-havasok aszimmetrikus tömege nyújtózkodott, jól kivehető volt a Szuru (Vârful Suru, 2281m) és Skála (Vârful Scala, 2308 méter) csúcsok felé kanyargó hegygerinc.

A Lotru ezen szakasza a Prejba-menedékházig valószínűleg népszerű az erdélyiek körében is, mivel még útbaigazító táblát is többször találtunk. Látszott ezen is, hogy nem rég helyezték el, bízunk benne, sokáig megtalálható lesz még segítve a turistákat.

A térség legmagasabb pontja a Prejba-csúcs, 1744 méter magas. Egy kereszt is magasodik a tetején, így könnyen beazonosítható. Bár mi nem mentünk fel magára a csúcsra, mert már 19.00 óra is volt, mire megpillantottuk a menedékházat, de a csúcs tövében lévő kulturált padoknál készítettünk azért pár fotót vidékről. A lemenő nap sugarai még megsütötték Nagyszeben házainak tetejét, keletre a már említett Fogarasi-havasok felett tisztult az ég, délre és nyugatra a Lotru 2000 métert meghaladó, de összességében szelíden hullámzó főgerince bujt elő felhők közül.

Kicsivel messzebb, lejjebb a völgyben már látszottak a Pejba-menedékház piros-fehér kockás zsalugáterei. A ház távolról jó állapotúnak tűnt, viszont mikor odaértünk, úgy döntöttünk, hogy minél messzebb éjszakázunk tőle. Érthetetlen, hogy ilyen értékeket, amelyeket egy korábbi közösség – legyen az magyar, szász vagy román – hozott létre, a jelenkor barbarizmusa vagy éppen a nemtörődömsége rombolja minden gátlás nélkül: a ház körül szeméthegyek, az elhagyott ételmaradékok, a több helyen beszakadt tetőzet vagy a kiütött ablakok mind szomorú bizonyítéka annak, hogyan nem érdemes vendéglátással és polgári turizmussal foglalkozni. Mennyire más környezet fogadott minket egy évvel korábban a székelyföldi Egyeskő-menedékháznál...

A sátort így a háztól távolabb vertük fel, ahol találtunk egy kisebb vízszintes részt a domboldalban. Pár percre onnan a föld gyomrából tiszta és nagyon bővizű forrás tört fel (É45^o36’14.36”, K24^o06’45.11”). Táborhelynek tehát kiváló volt, amelyet a negatívumok ellenére is bátran ajánlok mindenkinek, hiszen Nagyszeben felől könnyen, fél nap elérhető, remek pihenő vagy éppen kiinduló pont a Lotru főgerince felé.

Táv: 14km, szint: 1231m

2. nap: 2014. augusztus 25. (hétfő)

Reggel korán a nappal érdemes kelni. Még akkor is, ha a völgyekbe nem süt be a meleget adó égitestünk sugara – átmenetileg. A legszebb ilyenkor a hegység, az éjjel kicsapódott pára még állt össze felhővé, ezért ilyenkor tudnak készülni a legszebb képek is.

Mi is így tettünk, és a készülődést követően elindultunk erdélyi idő szerint reggel nyolc óra magasságában. Továbbra is a kék csík jelzésen maradtunk, amely nagyon jól követhető a Prejba és a főgerinc közötti szakaszon is.

A menedékháztól ki kellett mászni a Prejba-csúcsot is tartalmazó gerincélre, s innen kezdve a füves-földes szekérnyomot lehetett követni biztonsággal, amely mentén a kék jelzés is található fákon, köveken vagy póznákon. Tőlünk balra, dél-nyugati irányba a Lotru-hegység főgerince húzódott, így az utat egy megfelelő térképpel együtt kényelmesen lehetett tartani. 1400 és 1600 méter között hullámzott a magasságunk, amíg egyik pásztorszállást a másik után hagytuk magunk mögött. A csúcsokat alapvetően nem érintette a turistaút, hanem mellette, jellemzően azok keleti oldalán haladt. A vízzel sem kellett nagyon takarékosan bánni, mert ahol pásztorszállás, ott forrás is akadt (É45^o33’03.75”, K24^o01’08.27”).

Lotru mellékgerincén az ellentmondásos Preiba-menedékház után. Távolban a Lotru főgerince, ahová tart az expedíció.

A délelőtti órákban gyönyörű napsütésben haladtunk. Érintettük a Bran-csúcsot (Vf. Bran, 1591m), ami mellől érdemes visszanézni a Prejba és a Fogarasi-havasok felé, szép időben csodálatos kilátás nyílik innen kelet felé. A Tomnatec (Muntele Tomnatec) oldalában eltűnt mellettünk a fenyőerdő, innentől kezdve mondható el, hogy a turista az erdőhatár fölé ért. Ebédünket egy kis forrás mellett fogyasztottuk el, majd megkezdtük csúcstámadásunkat, hogy a Lotru főgerincét elérhessük a Voineşiţa-csúcsnál (Vf. Voineşiţa, 1848m). Ezt hívhatjuk „kettős kimászásnak” is, mivel először le kell térnünk jobbra a hegyi útról, amelyen eddig haladtunk, és ki kell mászni a csúcs előtti hosszan elnyúló gerincre. Ezt követően ereszkedtünk be a csúcs előtti nyeregbe, ahol szükség esetén kiváló sátorhelyet is találhatunk. Innen még kb. tizenöt percet kellett meredeken kapaszkodnunk. Így értünk fel a Voineşiţa-csúcsra, ahol megpihentünk, csúcscsokit, csúcsalmát fogyasztottunk és elkészült az első igazi csúcsfotónk is.

A csúcs kettészeli a Lotrut, amelynek a keleti része az alacsonyabb, csak egy kis szakaszon emelkedik 2100 méter fölé. A nyugati rész ettől eltérő, a Voineşiţától a Nagy-Negovanig még alacsonyabban , után szinte folyamatosan 2000-2200 méter között hullámzik a főgerinc.

Rátértünk a kárpáti főgerinc piros csíkkal jelzett ösvényére, amely térkép szerint és a Fehér-kőig a kékkel együtt vezeti a turistát, viszont a Negovan környékén eltűnt a festés és csak a piros jel maradt, illetve a főgerinc vonalvezetése. A csúcsról először délnyugati irányba kellett leereszkedni egy sűrű fenyőerdőben. A Kárpátok illatát újra és újra beszívni csodálatos érzés, és ezt itt a déli vonulaton lehet a legjobban élvezni.

Fél óra múlva egy útkereszteződéshez értünk, ahol nekünk nem volt egyértelmű a jelzés, sőt úgy tűnt, hogy a fő ösvény keletnek és nem nyugatnak folytatódik. Több ilyen is előfordulhat a Lotruban, ha valaki azt a nyomvonalat választja, amelyen mi is jöttünk. Ilyenkor érdemes megállni, letenni a zsákot és szétszaladni minden lehetséges irányba, mert meg fogjuk találni a jó utat.

Aznapi legalacsonyabb szintmagasságunk 1591 méter volt, amikor is a Voineasa faluból feljövő jó minőségű földutat kereszteztük; ez megy át aztán Erdély felé Cód és Nagydisznód települések irányába. Ez a földúton gyalogoltunk még kb. négy kilométert, amely nem megerőltető, mivel folyamatosan szintben haladtunk. A jelzések csak ritkán bukkantak fel, bár nem is volt rá szükség, mivel nem volt hova letérni. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a hágó nyugati részén, a régi jelzés még felvezetett ennek a hegygerincnek, és csak a végén térhetett vissza a földútra. Bár ezen a régi útvonalon igen rossz lehetett volna haladni a nagy táskákkal, mivel minden talpalatnyi területet visszavett a természet.

A földút a negyedik kilométer után élesen jobbra, északnak kanyarodott, majd kis idő múlva keletnek fordult. A mi főgerinci ösvényünk ennél az elágazásnál északra indult neki a Lotrunak. Elhaladtunk egy igénytelen és semmiképpen sem bizalmat keltő összetákolt tábor mellett. Lyukas fóliákkal lefedett sátorkezdemények, eldobált ételmaradékok, mosatlan edények, itt-ott lobogó tüzek, egyszóval a természet igényessége élesen ellentétben állt ennek az embertípusnak az igénytelenségével. Eszünkbe sem jutott, hogy itt éjszakázzunk, még csak megállni sem akartunk megkérdezni, hogy vizet hol találunk.

Szerencsére ez sem váratott már sokáig magára. A tábort minél gyorsabban magunk mögött akartuk tudni, így szaporáztuk lépteinket. Tudtuk, hogy a Negovan árnyékában egy esztena található, ez Vámos Laci GPS-trackje és Zsigmond Enikőtől kapott Lotru térképek is jelezték. Amikor a túrázó kiér a fenyőfák közül és egy bővízűbb átfolyáson is átjut, akkor érdemes megállni, az úttól feljebb egy harminc méterrel keresni sátorozó helyet, mert jobbat már csak a magasabb régióban fog találni (É45^o31’51.81”, 23^o57’18.67”).

Mi is itt álltunk meg, csapatokra osztottuk magunkat, és a víz forrását igyekeztük fellelni, míg a többiek a sátorállítást kezdték el. Kis patakunk, mint búvópatak viselkedett feljebb, többször eltűnt a földben, majd újra előbukkant, aztán újra eltűnt és ezt eljátszotta négyszer-ötször is. Élvezetes volt az alsó régiókban fürödni, feljebb vizet vételezni (É45^o31’53.85”, 23^o57’18.02”).

Sajnos a felhők nem oszlottak fel estére sem, így kicsit aggódva figyeltük az időjárást, mert tapasztalatunk szerint ez nem sok jót jelent másnapra.

Táv: 18, szint: 980m

3. nap: 2014. augusztus 26. (kedd)

Másnap reggel sűrű ködre ébredtünk. A reggeli mosakodás, pakolás is nehezebben ment, a napnak nem volt ereje feldobni a sebesen tovatűnő felhőzetet. Az egyik legjobban várt napunk, a ritkán járt Lotru központi gerincszakaszát terveztük bejárni, és ilyen rossz idő fogadott minket, ettől nem voltunk túl vidámak. Ráadásul az esztena kutyái többször is megpróbáltak összeterelni minket; nem vették túl jó néven, hogy a renitens Miki vízért ment, és így levált a csapatról.

A rossz idő miatt melegebben öltöztünk és nekivágtunk reggel nyolc órakor a gerincnek. Azt már megtanultuk, hogy turistát azonban ne fogja el csüggedést, mert ki tudja, lehet az egyik pillanatban még zord szél, de a másikban már verőfényes napsütés köszönti őt. Szerencsére minket is ilyen ajándék fogadott aztán. Az esztenától jobbra vezetett utunk, amely egyre jobban veszítette el széles hegyi ösvény jellegét, és többször is ördögszántásokon vezetett keresztül, majd kis idő múlva újra hagyományos ösvény lett belőle.

Ahogyan haladtunk felfelé egyre többször bukkantak elő a hegység környező csúcsai, a Lotrura jellemző leszakadások, a kiugró sziklák és természetesen a törpe- avagy a románfenyők. Szerencsére nem kellett a törpefenyvesben botorkálni, mint a Kelemen-havasokban, kényelmesen lehetett haladni, mindig volt elég széles csapás a növényzet között. Felértünk az első kétezer méter feletti csúcsra, az egyébként elég lapos Clabucsetre (Vf. Clăbucetului, 2054m). Bár verőfényes napsütésben érkeztünk meg, olyan erővel tombolt a szél, hogy zászlónk kötéltartó gyűrűjét eltépte. A körpanoráma azonban kárpótolt mindenért: északra a Szebeni-havasok gerince húzódott végig, keletre az eddig bejárt Lotru-szakaszok a Prejba-csúcssal, délre már elő-előbukkant a Latoriţa-vonulata is.

Folytatva utunkat előttünk már a Nagy-Negovan csúcs (Vf. Negovanu Mare, 2135m) meredezett. Mint egy szabályos kúp emelkedett ki a széles hegyhátból. Fentről már látszottak a Páring messzeségbe vesző keleti vonulatai is. A Negovan után a táj már erősen hasonlított a Godján Galbena-csúcs körüli vidékére. Széles, fűvel borított főgerinc, amely két oldalt erősen szabdalnak a lefutó patakok, s a lekerekített csúcsok jól kivehetően emelkednek ki a kettőezer méteres átlagmagasságból.

Anna

Az előttünk tornyosuló kettős csúcsot, a Nagy-Balindrut (Vf. Balindru, 2207m) és a Nagy-Kontit (Vf. Conţu Mare, 2080m) egy hosszan elnyúló él köti össze. Erre a turistaút nem vezetett fel, hanem ettől jobbra, Erdély felőli oldalán haladt az ösvény párhuzamosan a gerinccel. Egyrészt ez nekünk nagyon megfelelt, mert jólesett a szél ellen a gerinc védelmében haladni, másrészt - lehet, hogy tévedünk, és csak szeretnénk azt hinni, hogy igazunk van – de Annának jutott eszébe az a kérdés, hogy ezeket a szabályos ösvényeket kik alakíthatták ki. Lehettek akár a Nagyszebeni Kárpát Egyesület tagjai, de lehetett akár a Magyar Királyi Honvédség is, amelynek katonái az Első Világháborúban ezeken a hegyeken keresztül, emberfeletti erővel jutottak el az Olt-szorosba és a Zsil-szurdokába is, hogy a minimális hadi szabályokat is felrúgó, és az országra törő román hordákat visszaverje. Akár maga Maderspach Viktor is koptathatta seregével az utat.

A Steflesti és a Fehér-csúcs között, titáni erőfeszítések, a természet gigászi erői ellen.

Ezt követően kissé északnak fordult az út majd visszatért nyugatnak. Kezdetben a törpefenyők között, de nagyon jól követhető ösvényen tartottunk lefelé és végül 2000 méter alá csökkentünk a Steflesti-csúcs előtti nyeregben. A szél továbbra is tombolt, bár a két méter magas törpefenyők között kevésbé éreztük ezt meg.

Előtérben a Steflesti-csúcs, a Lotru legmagasabb pontja, 2242m

A Steflesti oldalában ebédeltünk, majd elindultunk felfelé, 2200 méter fölé. A szél nem hagyott alább, de mi sem csökkenthettük a sebességünket, nem pihenhettünk többet, hiszen el kellett érnünk az éjszakjai táborhelyünket, a Fehér-csúcs utáni alacsonyabb gerincszakaszt a vízlelő helyekkel. A Steflestire vezető ösvényt három szakaszra lehetne osztani: az első egy meredekebb rész, amely már mentes a törpefenyvestől. Majd kb. húsz perc után jelentkezik az előcsúcs, amely a Lotrura jellemző sziklás kiszögelésekben végződik. Itt már hihetné a túrázó, hogy megérkezett a hegység legmagasabb pontjára, de innen még egy negyedórát kell sétálni, ez a harmadik szakasz.

A fő csúcsra nem megy fel az ösvény, de érdemes kimászni. A Steflesti-csúcsról (Vf. Ştefleşti, 2242m) gyönyörű körpanoráma tárult elénk. Akármerre néztünk, mindenfelé el lehetett látni messze, s ebben az erős szél is segített minket, mert kifújta a felhőket a Lotru központi részéről. Északon végig a Szebeni-havasok kísért minket, s most egy magasságban voltunk fő csúccsal, a Csindrellal (Vf. Cindrel, 2244m). Keletnek a Prejba és a Fogarasi-havasok zárta le a látóhatárt. Nyugatnak a Kudzsíri-havasok vagy másnéven a Szászvárosi-havasok vonulatai húzódtak, tőlük kicsivel délebbre a felhők között a Páring is elő-elő bukkant. Tőlünk délre több hegység is egymásba ért, a Páring keleti nyúlványait szinte átmenet nélkül követte a Latorica-hegység, és a Kapacina mészkő leszakadásai is jól kivehetőek voltak.

A csúcsfotókat elkészítettük, de a majdnem ledöntött minket lábunkról az egyre erősödő szél. Mégis viszonylag hosszabban tartózkodtunk itt, mivel a pazar panoráma nem engedett el egykönnyen.

Erre a napra még kettő csúcsot terveztem; a soron következő a Kereszt-csúcs (Vf. Cristeşti, 2233m) volt. Ezt a kettős halmot viszonylag könnyen el lehetett érni a fő csúcsról. A csillámpalákkal ékesített, ezüstösen csillogó két halom között vezetett át az út. Itt-ott, a fűből kibukkanó sziklákon a piros csík továbbra is segítette a túrázókat.

Továbbhaladva az úton lankásabb részek következtek. A kettős halom után füvesebb ösvényen ereszkedtünk le egy kis forrás mellé. Az út a nyeregben kettévált, az egyik jobbra, északnak kanyarodott egy esztena felé, a másik, a piros csíkkal jelölt tovább halad nyugat-délnyugat irányba. Felkapaszkodtunk 2150 méter magasra, s innen szinte vízszintesen gyalogolhattunk a még mindig erős, de már az erejéből veszített szélben. Előttünk már ott magasodott az utolsó jelentős csúcs, a Lotru nyugati bástyája, a Fehér-kő (Vf. Piatra Alba, 2178m). Magyar túrázóknak, így nekünk is különösen kedves volt a hegység nyugati része, mert elszórtan, de még felfedezhetőek szabályos félkör alakú halmok az ösvénytől alig pár méterre; ezek Magyarország ezeréves határát jelző félgömbök voltak.

Fehér-kő, az ezeréves határ!

A Fehér-kőről pompásan be lehetett látni a vidéket, ahogyan a Steflestiről is. Ráadásul ez a csúcs tartogatott még egy meglepetést számunkra: lövészárkok húzódtak a csúcs körül, amelyek kiváló fedezéket nyújthattak védőknek. Mint egy hatalmas bástya, úgy húzódott meg az előtte elterülő mély leszakadásokkal szabdalt vidéken. Bár erre vonatkozóan még nem találtunk adatokat, de feltételezhető, hogy ezeket a lövészárkokat az I. Világháborúban ásta Magyarország honvédsége. Utunk egyik legszebb pontja volt a Fehér-kő, s innen már felsejlett a Páring égbe törő karéja, míg alattunk több patak csillogott a délután napsütésben, miközben a Déli-Kárpátok távolabbi vonulatai felhőbe vesztek.

Nekünk is indulni kellett azonban, mivel a közelben forrást mutatott a térkép, egyben éjszakai szállást is találunk kellett. A Fehér-kőtől nyugatra nem messze kereszteztünk egy kisebb patakot, amelynek forrása nem lehetett messze, és valószínűleg a csapadékosabb időszakban nyerhető belőle víz is, de augusztus végén már nem volt bizalomgerjesztő. Így továbbhaladtunk a piros csíkon. Jobbról kerültünk egy kisebb kiszögelést, ami mögött mintha emberi kezek alakítottak volna ki táborhelyet. Két oldalról a domb által védett, vízszintes, füves területet találtunk, amelytől kb. 50 méterrel északi irányban sziklából fakadó forrás fakadt (É45^o30’10.87”, 23^o44’04.99”). Az útról letérve délnek a körülményekhez képest nagyon kellemes kis patakban mosakodhatunk meg (É45^o30’03.76”, 23^o44’01.92”).

Jól esett számunkra is a késő délutáni nap sugara, amely megszárította a felszerelésünket. S mint jó „kárpátjárók”, körbeültük a kis gázpalackos tábortüzünket és falatoztunk, korábbi kirándulásokról beszélgettünk (hozzá tartozik, hogy Pisti hegyi tűzoltóvá lépett elő, amikor egy meggyulladt gázpalack lángjait hősiesen eloltotta). Eszünkbe jutott, a Nagy-Vist alatti megpróbáltatásokkal teli éjszaka, vagy a Kis-Retyezátban átélt szélvihar a másnapi medvenyomokkal. Ahogyan a tavalyi Csíki-havasok – Nagy-Hagymásban megtapasztalt vízhiány, vagy Sebő Ödön hadnagy és zászlóalja is. Ilyenkor van idő megkóstolni Brigiék közel 4 kg aszalékát (s emellett még vagy 10 kg egyéb élelmet, amit azóta, bízunk benne, a mackók jóízűen befaltak). Koccintottunk a legkülönbözőbb pálinkákkal, és szívtuk magunkba a Kárpátok illatát.

Táv: 20km, szint: 1470m

4. nap: 2014. augusztus 27. (szerda)

A reggel még napsütésben köszöntött ránk, de tartottunk a szerdától, mert komoly csapadékot ígért az időjárás. Ezen a napon már a Lotru lankásabb nyugati vidékén vándoroltunk több pásztorszállást is érintve. Az út továbbra is egyértelműen vezetett minket, de a piros csíkkal már alig-alig találkoztunk. Ha mégis, akkor nagyon lekopott formában. A hullámos vidék lassan-lassan belecsúszni látszott a Transzalpin-útba. Mint később kiderült, ez csak felülről volt igaz, mert ahhoz, hogy elérjük célunkat, Lotrufőt, sokat kellett még ereszkednünk, legalább 400 métert.

Elértük a piros csík és a piros négyszög elágazását. A főútvonal tovább folytatódott északnyugatnak a Tartaru-hágó (Pasul Tărtărău, 1678m) irányába, mi azonban a Lotrufőre vezető délnyugati – régebbi térképeken még létező – piros négyszög útvonalat választottuk. Onnan lehet tudni, hogy az elágazáshoz ér a turista, hogy a nyeregben egy esztena található, és viszonylag jól láthatóan szétválik az út.

Innentől azonban nem érdemes jeleket keresni, mert egyszerűen nincsenek. Mi megpróbáltunk a füves, traktornyomos csapáson haladni, amely kisebb, nagyobb emelkedőkkel és lejtőkkel vezetett minket Lotrufőre. A kilátást nem takarták erdők vagy magasabb kiszögelések, ezért akár a Vidra-tó, akár a Páring, de még a Transzalpin mellett húzódó elektromos hálózat is jó támpontot nyújtott az eligazodás végett.

A csapás többször eltűnt, aztán valahonnan előbukkant ismét, így mi nem is ezt követtük, hanem az „árkon-bokron elv” alapján haladtunk. Így kereszteztünk egy legelő csordát egy kicsi patak mellett, majd betértünk a fenyvesek közé, ahol meglepetésünkre, az egyik fenyőfán egy eléggé lekopott, de még észrevehető piros csík jelzést vettünk észre. Tartottuk a feltételezett irányt Lotrufőnek, az út azonban a sűrű fenyvest elérve végleg megszakadt. Nem maradt más választásunk, mint be kellett menni az erdőbe, mert mind a térkép, mind a GPS alig pár kilométerrel lejjebb már a Lotrufőre vezető utat mutatta.

Haladni nehezebb volt, főleg, mert nem tudtuk pontosan a következő métereken előbbre jutunk-e majd. Kisebb erdei tisztásokat kerestünk, s ha hallottuk a víz csobogását, akkor igyekeztünk arrafelé haladni. Végül több kisebb ér összefolyásánál beleálltunk a patakba. Valamikor jó tíz évvel korábban a Retyezátban Bartók Csabától hallottam, hogy ha valaki eltéved, akkor legjobb egy kis patakot keresni, majd abban haladni, hiszen minden vízfolyás előbb-utóbb egy település mellett halad majd el. Mi is ezt választottuk, ráadásul nem is tévedhettünk, hiszen a Lotru déli oldalában eredő vizek mind a Lotru-folyóba ömlenek.

Heroikus közdelemben dacolva, rendíthetetlenül áll helyt Gábor a természet erőivel szemben egy megzabolázhatatlan hegyi folyamban. 

Egyik partról a másikra ugráltunk, vagy épp a patak közepén haladtunk attól függően, hogy hol volt kisebb a sodrás. Akik elől haladtak, azok vizsgálták a köveket, összetorlódott hordalékot, hogy biztonságos-e, nem mozog-e vagy esetleg nem esik szét alattunk, hiszen nem csak saját súlyunkat, hanem a 20-25 kg-os táskákat is el kellett bírnia a köveknek. A legjobban azonban attól féltünk, nehogy valakinek a bokája bánja ezt a kalandot. Érezhetően közeledtünk, mert egyre melegebb lett, egyre bővebb vizű volt már az alattunk rohanó víz is, és egykét helyen már elhagyott traktor gumit is felfedeztünk. Végül szerencsésen leértünk egy kemping mellé, amit kerítéssel vettek körbe, de ilyen gyaloglás után ez már nem jelentett gondot.

Kiértünk a betonútra, innen már nem volt messze Lotrufő (Obârşia Lotrului). A szálltunk meg. Összességében igen jól alakult ez számunkra, mert mire beértünk, az eső is eleredt, majd kis idő múlva már ömlött. Kis csapatunk eközben vígan szürcsölte az erdélyi csorba levest, majd a fogadó életében is rekord mennyiségűnek számító, 50 db-os miccs rendelésünk is megérkezett, amit igen hamar elfogyasztottunk néhány üveg Csíki-sör kíséretében. Bizakodva vártuk másnap a Páringot, s ebben Bodó Józsi barátunk, lupényi történelem tanár is megerősített minket, mert igen szép időt jósolt nekünk.

Táv: 16, szint: 582m

NÉBIH ellenőrzés a helyi kifőzdében. Átfogó ellenőrzés volt, mindent megevett a bizottság, majd megállapították, hogy szabálytalanság nem történt. Ákos önfeláldozó módon 40%-ot, a munka dandárját vállalta magára.

... folytatása következik