Retyezát, Godján, Csernai-havasok. Ezen a kiránduláson gondolkodtunk, ezt terveztük és szerveztük 2012 április óta. Egy ilyen kirándulásnak – korábbi tapasztalataink alapján – nem érdemes szervezetlenül nekiállni, egyrészt gyakorlati okokból, másrészt felkészületlenül a hegy sem mutat annyit. Így azonban sokat engedett látatni magából, mindenkit megfogott, marasztalt, s 115 km táv és 10.400 méter szint megtétele után talán életre szóló élményekkel lettünk gazdagabbak.
Kérdéses volt, hogy a tavalyi Fogarasi-havasok túra után idén melyik Kárpát-hegységbe menjünk egy hétre gerincvándorlás céljából. Láttuk már a Retyezátot 2004-ben a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium biológia-kémia szakos tanárnőjének Dr. Miklós Endrénének (nem mellesleg Édesanyámnak) a jóvoltából. Viszont, mindig is szerettem volna eljutni a többek által dicsért, de nehezen megközelíthető és ezért elhagyatott Godjánba, és végül úgy gondoltam, hogy méltó lezárása lenne a kirándulásnak a Csernai-havasok, melynek végén ott van a nagy víz, amely Közép-Európa népeit összeköti, a Duna.
A program összeállása után következett annak tesztelése. Nálunk tapasztaltabb túrázókat kérdeztem meg, amely alapján kisebb módosítások kerültek bele a programba, de végül is megérte az utánajárás: sikerült teljesíteni a kitűzött célt, és végigmenni a „déli végeken”, le egészen Herkulesfürdőig. Itt szeretnék ezért köszönetet mondani Kedves Zsuzsának (Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesület), Illés Mihálynak (Bánsági Kárpát Egyesület) Vámos Lászlónak (Pestkörnyéki Kárpát Egyesület), Székely Árpádnak (földrajz szakos tanár, Székelyudvarhely), Bartók Csabának (Retyezáti Nemzeti Park) a sok segítségért, jó tanácsért. Kiemelten köszönöm segítését Mályi Józsinak (Magyarországi Kárpát Egyesület), aki nem csak az előkészítésben vette ki részét, hanem velünk tartott és nagyon sok hasznos tanáccsal és felszereléssel látta el fáradhatatlanul a csapatot.
Indulás és Yoke-dv a Carnic háznál (kb. 1005 m)
1. nap (szombat, 2012. augusztus 25.)
Ezen előkészületek után tizenegyen indultunk el augusztus 25-e és szeptember 1-je közötti kirándulásnak: Ádám „Yoke” Józsi, Bede Máté, Beresnyák Gyula, Csányi Miki, Lakatos Kata, Mályi Józsi, Pánovics „Pánó” Istán, Sebő Ákos, Szigeti Laci, Szigeti Peti, Miklós Gábor. Négyen már pénteken este előre mentek Dévára (Diemrich, Deva), s a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál szálltak meg. Mi többiek, heten éjfél után indultunk a Budapest – Szeged - Arad - Lippa – Marosillye útirányon át Hunyad megye székhelyére. Egész pontosan érkeztünk, ahol már vártak „pionír” társaink, akikkel a Dévai Szent Ferenc Alapítvány kezelésében lévő Ferences Rendház előtt találkoztunk. Gyors átpakolás után indultunk tovább Hátszegen (Hötzing, Hațeg) keresztül a Retyezát lábához Cârnicba. Bárki, aki úgy gondolja, hogy fel szeretné keresni a Retyezátot, de autóját is biztonságba szeretné tudni, annak ajánlom, hogy keresse meg az Alapítványt, ahol szívesen vigyáznak a kocsikra, illetve Kassai István buszsofőrt (+40-728-299-790), aki Déváról kisbuszával szívesen elviszi a turistákat Cârnicig (eddig tud bejönni ugyanis idegen gépjármű a hegységbe).
Az Encián ház felé menet ilyen is van
Egy bő óra múlva már a kiinduló állomáson találtuk magunkat, ahol a Nemzeti Parkba való belépő megvételét követően (5 RON/fő egy hétre) megkezdtük az egy hetes vándorlásunkat a kék sávon fel a fenséges hegyek közé.
Az út eleje nem nehéz, egy széles kocsi nyomon tudunk haladni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a meleg, valamint a köves felszín miatt a nagy hátizsákok cipelése is komolyabb sóelválasztást indít el. Jó órás gyaloglással elértük a Pietrele menedékház felé vezető ösvény leágazását, innentől már bükkösök és fenyvesek között, gyönyörű, tátrai patakokra emlékeztető patak mentén kellemes árnyékban tudtunk haladni. Kisebb forrás is található a leágazástól nem messze jobb kéz felé. Ugyanakkor nem volt érdemes túl sokat tölteni a kulacsokba, mert fent az Encián menedékháznál bővizű forrásból frissülhettünk fel kb. újabb egy óra megtétele után. Itt hívnám fel a figyelmet arra (különösen, akik először jönnek fel a Kárpátokba), hogy homlokra, nyakra, tarkóra különösen ügyeljenek, Nap ne érje azokat. Lehet, hogy 2000 méteres magasságokban már hűvösebb van, de ez csalóka, mert az UV sugárzás erősebb; nagyon könnyen le lehet égni, napszúrást kapni!
Az Encián-menedékház (Cabana Genţiana, 1670m, É 45○39′29.08″ és K 22○88′05.84″)) egy gyönyörű völgyben fekszik, amely a Stânişoara Éle (Culmea Stânişoara, nem teljesen pontos persze a fordítás, de ez belefér, sőt akár lehetne Szűnis Éle is, értelme nincsen, de mégis könnyebb kiejteni), valamint a Pietrele Éle (Culmea Pietrele) által közrevett völgyben található. A hegyoldalt kőfolyások borítják, és ennek köszönhetően könnyen lehet még egy-egy árnyékosabb helyen is találkozni hófoltokkal még augusztusban is. A menedékháznál szívesen találkoztunk volna Bartók Csabával, de sajnos ezen a héten nem ő volt a soros hegyi mentő. A magyarul (is) beszélő gondnok Lali bácsi kissé mogorván fogadott. Nem értettük a szemetes edény fölé, a ház falára románul kiírt utasítást, mely szerint az uzsonnás szemetünket vigyük magunkkal tovább. Magas hegyekben ez érthető kérés a menedékházasoktól.
Ösvény a Retyezátban
Egy órát pihentünk, ebédeltünk, majd mentünk tovább. A menedékházat elhagyva nem lesz szűkebb a völgy és a Pietrele tavakig húzódó 300 méteres szintemelkedés sem olyan „fogarasos”, azaz kevésbé veszi észre őket az ember. A tiszta vizű patak mellett gyalogolhattunk, miközben többször is kereszteztük azt. Egyre jobban elmaradoztak a törpefenyők – ennek külön örültem, mivel szerintem ott szorul meg legjobban a levegő, és a Kelemen-havasok óta nem különösebben sikerült megszeretnem őket.
Bukura-tó, a legnagyobb tengerszem a Retyezátban
Az Enciántól számítva kb. 2 óra alatt elérhető a Pietrele-tó (Lacul Pietrele, 1990 m). Innen szépen szemügyre vehető a Bukura I és II csúcsok, valamint a Peleága környéke is. És, miért rajonganak annyira sokan a Retyezátért, itt már érthetővé vált számunkra is. Fantasztikus látvány, ahogyan a Nap délutáni sugarai játszanak a hegyek csúcsai között.
Érdemes egyet szusszanni a partján, mivel az előttünk tornyosuló jó 200 méteres akadály leküzdése még hátra van. Természetesen a 200 méteres alatt a függőleges, azaz az „y” tengely mentén való elmozdulást kell érteni.
A hátra lévő mintegy órás kaptató nem egyszerű mindenesetre. Nehezen jött közelebb a nyereg, az első napon még akklimatizálódni is kellett, és ilyenkor még tele a zsák is. De azért csak neki kellett menni, hiszen a túloldalon várt minket a jutalom, a Bukura cirkuszvölgyében húzódó táborozó hely szép panorámájával.
Miki, a Retyezát nem rég borotvált hőse
Kőről-kőre lépkedve, egyre többször megállva, de végül mégis csak felértünk. Jó volt tapasztalni, hogy csapatunk legfiatalabb tagja, Szigeti Peti még vissza is jött, hogy megkérdezze, tud-e segíteni. Végül csak felértünk a Bukura-nyeregbe (Curmătura Bucurei, 2206m), ahonnan fantasztikus kilátás nyílt mind a négy égtáj felé, és lefelé is. Előttünk a Bukura-tó (Lacul Bucura, 2041m), ettől keletre a Peleága (Vf. Peleaga, 2509m) és a Custura Bucurei (2370m) magasodik, nyugatra a csipkézett Szlevej-gerinc (Culmea Slăveiu), a hatalmas sziklaként előttünk tornyosuló Zsudele (Vf. Judele, 2398m), valamint a „Bukurák” (Vf. Bucura I. 2433m, Vf. Bucura II. 2378m). Távolban délnek, a Kis-Retyezát és az általam legjobban várt „zárt világ” a Godján vonalai is látszódtak.
Hat órára lent voltunk a tónál. A déli oldalon található a kijelölt sátorozó hely. Kövekkel rakták ki a helyüket. Bár mindig nagy a forgalom, de azért mind az öt sátrunknak találtunk helyet. A felfrissülést hozó fürdést követően (a tóban nem szabad, az abból kifolyó patakokban már igen) megvacsoráztunk – ekkor még finomnak és változatosnak érezte mindenki a kenyeret, kolbászt, otthonról hozott paprikát. Különösen jó volt látni, ahogyan egymást segítve tettünk azért, hogy a kirándulás minden kisebb-nagyobb problémája megoldódjon. Vízért sem mindenki ment el egyénileg, hanem páran hoztak a többieknek is (vízvételi lehetőség a hegyi mentők háza melletti kis forrásból lehetséges É 45○21′32.73″ és K 22○52′37.69″), vagy hogy Kata megvarrt egy virgonc hátitáskát, aminek a pántja leszakadt. A pánt nélkül azért nem lett volna egyszerű a következő 6 nap és mintegy 105 km. Azt hiszem ez a gerincvándorlás is egyfajta csapatsport, csak labda nélkül. Korán feküdtünk, mivel másnap várt ránk a legnehezebb túranap.
Táv: 10,5 km, Szint: 1833 m
Karaván a Bukura-tó mellett. (L'Islander was with us. Yet.)
2. nap (vasárnap, 2012. augusztus 26.)
Reggel is lenyűgöző a Bukura-tavat körülölelő katlan. A Nap keletről, a Peleága felől kúszott be a völgybe, megfestve először a Bukura-csúcsokat és a Zsudelét, majd folyamatosan közelített a tóhoz és a táborhoz is.
A csapat korán kelt, egyrészt mert így érdemes túrázni, másrészt mert ezek azok a szépségek, amiket máshol, máskor nem lehet megismerni, csak ha korán keltünk. A szokásos reggeli készülődést követően izgatottan várta mindenki az aznapi menetelést, hiszen ezt tartotta minden szakirodalom a legnehezebbnek. Elég volt csak a térképre pillantani, hogy tudjuk, ez valóban így van. Nem csak a megtett magasságok miatt, amely azt jelentette, hogy szinte a teljes menetfelszereléssel kell megmászni a 2500 méteres csúcsokat, leereszkedni a nyergekbe, majd vissza. Ennél sokkal nagyobb kihívást jelentett az a tény, hogy víz vételére csak reggel a Bukura-tónál és este a Buta menedékháznál volt lehetőség.
A Bukura-tavi tábortól kelet felé kellett elindulni a sárga kereszten, amely a hegyi mentők háza és a forrás között emelkedett. Kezdetben egy katlanban haladtunk, amely füves-köves lévén nem jelentett problémát. Ráadásul, aki reggel korán indul, élvezheti a Peleága és mellékgerince által biztosított árnyékot, ami a közel 500 méteres kaptató során igen fontos „kellék”; segíti a vízháztartást, egyszóval nem kell annyit inni mindjárt az elején.
A katlanból aztán hirtelen elkezdett emelkedni az út. Kezdetben nem volt megerőltető, viszont ahogyan ez lenni szokott, amikor közeledünk a gerinchez, az egyre meredekebbé vált, néhol a nagy hátizsákok miatt négykézláb kellett magunkat felhúzni.
Végül felértünk a Peleága nyúlványára, ahonnan már csak fél óra és a csúcson voltunk. Közben a szédítő panoráma el is feledtette velünk a nehézségeket, ami a kapaszkodással együtt járt.
A Peleága (Vf. Peleaga, 2509 m) a Retyezát-hegyeség legmagasabb csúcsa, egyben Erdély negyedik legmagasabb pontja (a Fogarasi-havasokban található Negoj és Nagy-Vist, valamint a Páringben lévő Nagy-Páring az első három). Kifeszítettük a piros-fehér-zöld zászlónkat, és ezzel köszöntöttük a néhány perccel később érkező csapattársainkat. Nehéz leírni azt az érzést, hogy Magyarország 1000 éves határain belül az egyik kétezerötszázas csúcsán ismét magyar zászló lobogott abban a hegységben, melynek természetvédelmi jelléget először 1927-ben Nyárádi E. Gyula kérvényezte, vagy amelynek kőtengerén a neves, de méltatlanul elfeledett magyar gazdálkodó, vadász, író és nem utolsó sorban az I. Világháború végén Sopron egyik védelmezője Maderspach Viktor járt.
Csúcsfotók, csúcscsokik sőt csúcsalmák után indultunk a „kistestvérre” át, az alig egy méterrel alacsonyabb Baba-, azaz Papusa-csúcsra. Induláskor még felért kettő román túratárs, akik kedvesen végignézték, ahogyan a csúcson a magyar zászlóval fényképezkedtünk, majd jó utat kívánva egymásnak, elváltunk tőlük.
Peleága csúcs (2509 m). Itt állítólag azóta már lánykérés is történt...
A csúcsot követően kb. 10 perc múlva megjeletnek a híres szikla képződmények, az ún. Peleága-agyarai (Colii Pelegii). Kb. háromnegyed órás ereszkedést követően leértünk a Peleága-nyeregbe (Şaua Pelegii, 2285m). Talán a nyereg környékén lehetne vizet vételezni, de ahhoz biztosan le kellett volna ereszkedni még vagy 150 métert a Peleága-tóhoz (Lacul Peleaga, 2122m). Mi azonban folytattuk fel az utunkat fel, Erdély ötödik legmagasabb csúcsára. Érdekes, hogy a Baba- vagy Papusa-csúcsra (Vf. Păpusa, 2508m) feljutni sokkal nehezebbnek tűnt a Peleágánál, ahova oda út vezetett, a Papusára kisebb kövek csupán, amelyeken itt-ott előbukkant a sárga kereszt. Egyébként a cél adott volt, és a hegy tetejére annak északi oldalán lehetett feljutni. Kőről-kőre kellett lépkedni, és közben arra figyelni, hogy a gerincen átbukó szél ne vigye le az embert. Ilyen helyzetben érdemes a külső kőről egy belsőbbre húzódni. Végül a nyeregtől számítva egy óra kemény kaptató után felértünk, de megérte a mászás. Innen látni be igazán a Retyezát mindkét főgerincét, a Nagy-Ormot (Vf. Mare, 2463m), amit a „Zárt Kapuk” (Portile Închise) kötnek össze a Papusával. Állítólag nehezebb és veszélyesebb, mint a fogarasi „Három lépés a halál”. Mindenesetre a Papusáról is jól látszott, hogy a neve találó. A következő szakasz talán a legnehezebben teljesíthető, mert ott volt a következő csúcs, a Kusztura előttünk, de mégis messze. A Kis-Papusa (Vf. Păpusa Mică, 2370m) eltakarta ugyanis az utána húzódó technikailag nem nehéz, de hosszú utat.
Kis-Papusa. Petre tudja, milyen meleg volt. Átkötés az déli és az északi gerinc között
Rátértünk a kettő főgerincet összekötő, a „H” betű középső részét képező ösvényre. Az előkészületek során többször olvastam róla, miszerint ennek az átkötésnek a keleti oldala rendkívül meredek, szinte függőleges fal, óvatosan szabad csak rajta átmenni. Ennek ellenére úgy tapasztaltuk, hogy nagyon biztonságosan lehetett rajta túrázni. Sőt a Fogarassal szemben egyáltalán nem lehetett érzékelni a nehezebb oldal szédítő mélységét. Ezért tehát – legalábbis kedvező időjárási feltételek között – biztonságosan tudunk túrázni itt.
A román Csobán
A nyeregben ebédeltünk. A tűző nap, a kettő darab 2500 méter feletti csúcs megmászása, majd a leereszkedés, a kőtengerek ekkor már éreztették hatásukat. Igaz már csak a harmada volt vissza a távnak a Buta-menedékházig tartó második napi szakasznak, de már nem voltunk olyan fürgék mint délelőtt. A Kusztura (Vf. Custura, 2457m) északi oldalának kőtengerében kis változatosságot jelentett a szűnni nem akaró birkanyáj vonulása, amely teljes egészében elzárta az utunkat. A Retyezátban a pásztorok – legalábbis az a kettő, akivel találkoztunk – kedvesek voltak, nem engedték közelebb a kutyákat sem hozzánk. Még némi beszélgetésre is sor került a két nemzet között: a köszönésen túl az akcentussal kiejtett „Mit csinálsz?” kérdésre a „Cse fácse” (Ce face?) válaszunk érkezett. Még bedobtuk a magyar embernek kissé mackósan hangzó „Drum bun-t”, majd folytattuk utunkat a Kusztura-csúcs felé.
"Tanár úr! Nincs leckém! - Miii vaaaan?"
A Kusztura nyugati oldalában vezetett tovább az út a menedékházhoz. Itt visszatérünk a piros sávra, amely a déli főgerincet jelöli. A jelzést, melyet vagy kisebb kövekre vagy póznákra festették fel, viszonylag könnyű volt követni, így az eltévedés veszélye csekély volt. Fura érzés és látvány volt, hogy a nem túl messze lévő Bukura-tó, reggeli kiindulási pontunk milyen közel feküdt, viszont ehhez képest milyen nehéz napon voltunk túl.
A Kusztura után kb. 1,5 óra múlva elértük a Buta-nyerget (Şaua Plaiul Mic, 1879m), ahol tábla jelzi, hogy innen 45 perc alatt le lehet jutni a 300 méterrel lejjebb lévő menedékházhoz. Az elágazásnál találkoztunk egy vadló csapattal. Csodálatos volt fent, 2000 méteren látni, ahogyan ez a közösség szabadon legelt, majd amikor a felnőtt lovak veszélyt éreztek, akkor összezártak a csikók körül, és alig 1-2 perc alatt eltűntek törpefenyők sűrűjében. A Kárpátok adta sajátos, máshol nem tapasztalható szabadság szimbólumai ők is, a felelős szabadságé.
Végül hat óra körül leértünk a Buta-menedékházhoz (Cabana Buta, 1580m), amelyet egy magyar néni (is) üzemeltetett. A szállás tiszta és a mosakodási lehetőség adott volt. Nagyon ízlett az erdélyi csorba leves, sőt még speciális pisztrángszaporító kádat is találtunk a menedékház mellett, amibe egy közeli forrástól vezették a vizet ((É 45○32′11.72″ és K 22○90′71.08″). Ezen az éjszakán 30-40 RON-ért szállást kértünk, mert közben megérkezett a hidegfront, és a sátrakat nem szerettük volna vizesen elcsomagolni és cipelni másnap. Összességében a Retyezát déli része, a Kis - Retyezát, a Buta-menedékház Erdély felől történő megközelítése nehézkesebb, így nem annyira sűrűn látogatott, mint az északi oldalon lévő társai, de az egyik legnívósabb és legszebb menedékház a Retyezáti Nemzeti Parkban. (Az 1990-es évek második felében leégett. Azóta újjáépítették. Most virágosabb, szebb, mint valaha. Magyar gondnoka van.)
Táv: 15km, Szint: 2017m
A BUTA menedékház, aki a vizét issza, permanens buta lesz...
3. nap (hétfő, 2012. augusztus 27.)
A kirándulások egyik legfontosabb előkészülete, hogy pontosan tudjuk, milyen időjárás várható. Vannak honlapok, amelyek 30 napos előrejelzéssel is tudnak szolgálni, de ezek igen pontatlanok, viszont a 72-168 órás előrejelzések már eléggé megbízhatóak. Számunkra a leghasznosabbnak a www.viewweather.com bizonyult. Nem csak a nagyobb tájegységek, de a hegységek egyes csúcsainak, vagy látogatottabb részeinek pontos 2-3 órára lebontott időjárás előrejelzését is megkaphattuk. Így lehetőség nyílt a Bukura-tó, a Peleága, a Papusa, a Retyezát, a Jorgován-kő, a Godján, a Gugu vagy akár a Csernai-havasokban található Arzsán-kő előrejelzését megtekinteni. És valóban be is igazolódott, hogy ezen a harmadik napon egy gyorsan átvonuló, de azért markáns hidegfront hoz majd esőt és szelet a Retyezátba.
Reggel még dörgött és villámlott is. Így csak tíz óra után indultunk neki a hegynek, vissza a nyeregbe. Egy óra múlva fent voltunk. Úgy gondolom, jól döntöttünk a sátorozást illetően, mivel a talaj nedvessé, csúszóssá vált, az út mentén található törpefenyők pedig vizesek voltak. A nyeregben irányjelző tábla segített minket, hogy Herkulesfürdő balra fordulva, mintegy 45 óra gyaloglás után lesz elérhető. A piros csíkot sűrűn felfestették, az ismert kő/pózna variáció alapján könnyű a tájékozódás a hegység ezen részében.
Kis-Retyezát mészkövei. Jelige: "Ne ugorj!"
A Kis-Retyezát (Retezatul Mic) csak nevében jelent kapcsolatot a nagy testvérrel. Mind felépítése (mészkő), mind szerkezete, hullámzása és felszíni formái merőben eltérnek a Nagy-Retyezátban megismert vonalaktól. Ugyanakkor a mészkőnek van egy komoly hátránya: a vizet úgy nyeli, mint kacsa a nokedlit. Így egymás elől „martuk” el az életet adó folyadékot, amely „versenyben” egyelőre a mészkő-hegységek állnak nyerésre. A Kis-Retyezátban sem találtunk forrást a főgerinc mentén.
Kezdetben törpefenyvesek között haladtunk, de az út jobban járható, mint a Kelemen-havasokban a Kis-Beszterce alatt. Majd legelőkön vágtunk keresztül, elhagyott pásztorszállásokat, esztenákat kerülgettünk. A pásztorszállás (akár elhagyott, akár „lakott”) általában forrás közelségét is jelenti, mivel a több száz birka itatását valahogyan meg kell oldani. Bár a Kis-Retyezátban augusztus második felében valószínűleg azért vannak az elhagyott szállások „felülreprezentálva” az összes esztena körében, mivel alapvetően ekkor már alig van víz a havasok magasabb régióiban.
A kora délutáni órákban utunk egy kisebb mészkő folyosón át vezetett, amelyen mintegy száz métert emelkedve a Fehér-csúcshoz (Vf. Albele, 2013m) értünk fel. A felhő egyre sűrűbb fellegekkel ülte meg a hegységet, így nem láttunk sokat az előttünk húzódó természeti szépségekből. Máténak és Ákosnak köszönhetően azonban mégis csak felfedezhettünk egy kis völgyet alattunk jó 500 méterrel. Függőleges falak, leszakadások, víznyelők jellemezték ezt a részt. A köd csak pár percre oszlott el, nekünk is tovább kellett menni a Jorgován-kő felé. Abban bíztam, hogy csak sikerül legalább méreteiben látni valamit erről a - szó szerint - legendás kőről. Valószínűleg a tövében fogyasztottuk el az estebédet, amely „ínycsiklandozó” kolbász falatkákat jelentett kenyérrel, de magát az ormot nem láttuk. Ám nem maradtunk maradandó emlék nélkül ezen a napon sem, megjött „széltestvér”. Ilyen szellőcskét a Radnai-havasokban éltünk át utoljára (vagy még ott sem), amikor is nem lökésszerűen, hanem folyamatosan olyan erővel tombolt, hogy többünket a földre szorított nagytáskástól. Pánó találó elnevezése alapján ez a szakasz a „Kegyetlen-katlan szirtje” nevet kapta. Ráadásul a jelek is megritkultak, tehát izgalmas volt a délután második fele. (“Mint, aki barlangból nézi a hosszú esőt”, kapucnik alól szomorúan néztük a szürkén szomorú tájat.) Sajnos a Jorgován-követ (Piatra Iorgovanului, 2014m), a Kis-Retyezát szimbólumát nem sikerült nemhogy megmászni, de még észrevenni sem.
Végül a Paltina-nyeregbe (Şaua Palinta, 1935m) jutottunk, amelynek sajátos jellemzője, hogy a déli oldalon vízmosásban lehetett volna haladni. Kiinduló pontját egy nagy kőre mázolt piros vagy inkább rózsaszín paca mutatta. Ez levezetett volna minket a Soarbele tavakhoz (Lacul Soarbele, 1650m). Nem ezt választottuk, hanem megpróbáltunk egy, a térkép által jelzett pásztorszállást megkeresni az északi oldalon. Szerencsénkre így döntöttünk, mert ahogyan megpróbáltunk előrejutni, úgy botlottunk bele az északi oldal levezető ösvényét jelentő piros háromszögbe. Ez nem jelenthetett volna problémát tiszta, szép időben, de olyankor, amikor maximum 15 méter a látótávolság, tombol a szél, már mindenünk átázott, és a pásztorszállás sehol sincsen, akkor ez a Jóisten vezetése volt. A feltételezett esztena felől hullámokban égett fa füstje szállt.
Paltina-nyereg alatt. Medvenyomok vannak a közelben, amitől Gyula nem hált nyugodtan az átázott sátorban.
Ezek után „már csak” lejjebb kellett ereszkedünk, hogy viszonylag lapos helyen és kevésbé szeles részen verhessük fel a sátrakat, valamint vizet is találjunk a csapat számára. Kb. 45 perccel később és 300 méteres szintvesztés után megpillantottunk egy viszonylag jól védett nagyobb tisztást, amelynek kisebb kiszögelései megfelelő sátorozó helynek tűntek. A közeli hegyoldalban rátaláltunk a “pásztortűzre”, vagyis egy kisebb méretű fenyőerdő tűzre. Az eső hatására, már csak foltokban parázslott, büdösen füstölgött.
Sok választásunk nem volt, így két csoportba verődve felállítottuk a sátrakat. Ilyen esős időben, mint amiben mi találtuk magunkat, érdemes egymást segítve ezt úgy megtenni, hogy a vízhatlan külső részt ketten-hárman a belső részt állítók fölé helyezik, így a nem vízhatlan sátorbelsőt meg lehet óvni az átázástól
Ráadásul nem kellett sokat keresgélni a forrást sem. Kb. 3-4 perc gyaloglás után a Paltina-patak fő ágát több kisebb vízhozamú ér táplálja, amelyek itt eredtek a táborunk közelében (É 45○ 17′05.10″ és K 22○48′42.39″). Ezek még a száraz év augusztusában is megfelelő vízhozammal bírtak, ezért érdemes megjegyezni ezt a helyet.
Ahogyan mindenki elhelyezkedett, előkerültek a kis pálinkás üvegek is, hiszen egyrészt már egy korty is jólesően felmelegített minket, másrészről tudtuk, hogy az egyik leghidegebb éjszaka elé nézünk, nem baj, ha éjjel is a kezünk közelébe lesz a „hegyek orvossága”. Azzal a tudattal és várakozással hajtottuk nyugovóra fejünket, hogy másnap reggelre kedvenc időjárás előrejelző honlapunk csodálatos, felhő mentes napot ígért.
Táv: 13km, Szint: 1330m
4. nap (kedd, 2012. augusztus 28.)
Valóban másmilyen napra ébredtünk, olyanra, amilyen valószínűleg csak egyszer adódik több éven át. A szél erősen fújt, de folyamatosan söpörte ki a felhőket, a Nap is egyre többször besütött a völgybe. A kettő együtt megszárított mindent, amit csak tudott: sátrat, ruhát, bakancsot. Valahol a hegységeket elválasztó völgyben lehettünk: hátunk mögött még a Kis-Retyezát mészkő vonulata, előttünk már a Godjánra (Godeanu) oly annyira jellemző képződmények, mint például a Boreszku-fennsík (Platforma Borăscu). Ez a természeti jelenség úgy néz ki, mintha a 2000 méter feletti hegyeket vízszintesen elvágták volna, így a tetejükön akár egy nagyobb futballpálya vagy egy rendező pályaudvar is kialakítható lenne gond nélkül. Az ilyen felszínen való gyaloglás nem jelenthet problémát szép időben, azonban felhős, ködös idő miatt akár több nap botorkálásba is fulladhat a kirándulás. Megismerve a Godján ezen természeti adottságát, azt mondhatjuk, nagy szerencsénk volt, hogy a rossz idő a Kis-Retyezátban kapott el minket, és nem a Godjánban.
A Jorgován-kő bajnokai.
Visszamásztunk a nyeregbe. Az éjszakai táborhelytől mintegy 150-200 méterrel medvenyomokra lettünk figyelmesek a felázott, puha földben. Gyula nem hiába ismételgette, hogy őneki mondhatnak bármit, akkor alszik nyugodtan, ha közelében van legalább a kisbicska. Bár azt ő is elismerte, hogy azzal alkalomadtán legfeljebb megkarcolni tudja a mackót.
Mosolygó-tó (Szkerso-tó). (...?!) Csak innen nem jól lehet látni.
Fent a nyeregben nagyon erős volt a szél. De micsoda különbség a tegnapi naphoz képest, azt elmondani nem lehet! A felhők folyamatosan tűntek el a hegyek csúcsairól, és beláthatóvá vált az egész Retyezát, a Kis-Retyezát, távolabb a Páring-hegység, sőt Mályi Józsi felhívta a figyelmet a Kapacinára is. A csapat azon része, kik tavaly ott voltak a Fogarasokban, látni vélték lelki szemeikkel ezt a fenséges hegységet valahol nagyon messze; túl a talán még látható Szebeni-havasok lankás vonulatain is. A szomszédban a Mehádia változatosan zöld, gyönyörű hegytengerében feltűnt nekünk egy magányos, meredek falú hegyorom. A túloldaláról napok óta erős füst szállt fel magasan az ég felé. Ahogy elnéztük, a gerincen már az átcsapó lángokat is látni véltük. Azon a vad tájon az oltás szinte lehetetlen, reméltük az eső oda is elért.
Körpanoráma a Déli-Kárpátok déli nyúlványaira (Retyezát, Páreng, Szárkő, Mehádia, Csernai-havasok, Kis-havasok, Almás-hegység)
Délre az 1000 éves határt jelentő Vulkán-hegység tűnt elő, s azon túl már Havasalföld. Messze, nagyon messze a Balkán-hegység húzódott és a kettő között kanyargott lent a mélyben a Kazán-szorosokból kilépő és a Vaskaput elhagyó öreg folyam, a közép-európai népek kék Dunája. Ezért a látványért érte meg több hónapon át szervezni ezeket a kirándulásokat, mászni nagytáskával komoly szinteket, perzselődni a Napon és nélkülözni a vizet. Nehéz ezt az érzést elmondani, és aki nem volt ott, azzal – bár szeretnénk – de megosztani nem lehetséges az élményeinket.
Több helyen írták, hogy a Godján nem jól jelzett, bár a főgerinc egyértelműen követhető. Nos, szerintem pontosan olyan jól jelzett, vagy még jobban, mint a Kis-Retyezát, vagy a Nagy-Retyezát jó pár útvonala. Elég kő található itt, így van helye a jeleknek, az ösvény maga azonban puha füvön vezetett minket. Kb. 2000 és 2200 méter között ingáztunk egész nap, amely során a hegymeneteket vagy ereszkedéseket sem úgy kell elképzelni, mint például a Retyezátban. Sokkal hosszabbak, ezért nem is megerőltetőek ezek a felfelé menetek. Igazi ajándék volt ez a szakasz számunkra, tökéletes ellentéte a 24 órával előbbinek.
Egyik csúcsot hagytuk el a másik után. Könnyen ment. Gyorsan haladtunk előre, annak ellenére, hogy többször visszafordultunk és fényképeztük a tájat (vagy magunkat a tájjal). Ebédelni olyan helyen akartunk megállni, ahol viszonylag védettebbek lehettünk a széltől. Itt is segítségünkre volt a hegy. Amikor először megpillantottuk a Gugut (Vf. Gugu, 2291m), a Godján-hegység legmagasabb csúcsát, ott kellett leereszkedni egy hosszan elnyújtott völgybe. A völgyben találtunk is egy forrást (É 45○15′54.20″ és K 22○46′53.21″), amelyet ilyenkor azonnal ki kell használni, és teletölteni friss vízzel a kulacsokat. A nagy ivászat előtt, érdemes jól átvizsgálni a forrás környékét. Él a havas, áprilistól kora őszig tele van legelésző birkanyájakkal! Birkatrágya mindenütt..
Körpanoráma az ezeréves határról
Ebédre sikerült megállni egy kis kaptató aljában, közel egy elhagyott esztenához. Amikor nincsen szél, akkor csodálatosan érezni a Nap melegét; megszabadultunk a bakancsoktól, és a hegyoldalban elnyújtózkodtunk. A Godján folyamatosan gondoskodott a szebbnél szebb ajándékokról, mintha csak ellensúlyozni szerette volna a Kis-Retyezátban töltött napunk viszontagságait.
Innentől kezdve a jelek megfogyatkoztak. Néha nagyon kopottan még fel-fel tűnt a piros csík, aztán már az sem. Helyüket átvették a kőszobrok, amelyeket a pásztorok és kirándulók rakosgatnak, mindig kicsit magasabbra (ez magashegyekben, szerte a világban, elterjedt útjelző obeliszkek). Ez is segítség, de az igazi, s ezt ajánlom annak, aki a Godjánban (majd a Csernai-havasokban) jár, hogy a csúcsot ne kerülje ki, hanem menjen fel azokra. Jól belátni kilométerekre a főgerinc vonalát, így könnyű az utat tartani – természetesen szép időben. Végül előbukkant éjszakai szálláshelyünk, egy kis tengerszem a hegység ölelésében, amelynél szebb, tökéletesebb szálláshelyet elképzelni sem lehetett volna a Kárpátokban kiránduló embernek. Ez valahol a Kicsike-csúcs (Vf. Micuşa, 2180m) és a Szkersó-kő (Piatra Scărişoarei, 2245m) között, a két csúcsot összekötő nyereg aljában található. A legfontosabb, hogy csak mi magunk élvezhettük e paradicsomi környezetet.
Godjáni reggel. Szemben a Moraru-csúcs.
A Szkersó-tavat (Lacul Scărisoarei) három oldalról határolja hegyoldal, így a széltől gyakorlatilag teljesen védve voltunk. A tó körül pázsitos fű húzódott, amelynél puhább és egyenesebb sátorozó helyet el sem lehetett volna képzelni. A tó déli/dél-keleti oldalában kb. a táborunktól mintegy 4-5 percre gyalog tiszta vizű forrásra bukkantunk (É 45○15′27.16″ és K 22○43′10.64″), amely bőségesen ellátott minket az oly nélkülözhetetlen folyadékkal. Késő délutáni programunk: tisztálkodás, csomagok rendezése és sátrak szárítása, valamint főzés. Nehéz leírni, visszaadni azt a varázslatos érzést, amely e helyen, az 1000 éves határon, de még teljes háborítatlanságban megszállja az embert. Úgy hiszem, ez a nap volt a „jutalomút” számunkra.
Táv: 14km, Szint:1536 m
