Kalandozások a Kárpátokban nyáron és télen

Kárpáti túrák

Kárpáti túrák

Gerincvándorlás a Fogarasi-havasokban 1/2

Egy hét a Kárpátok Királynőjében

2016. március 17. - nYa

Az erdélyi Kárpátok legmagasabb hegységének főgerincét bejárni nem mindennapi vállalkozás. Közel 90 km hosszú, 2400 méterhez közeli átlagmagasságú hegység impozáns alakja kihívás a tapasztaltabb túrázók számára is. A hegység maga alakítja saját időjárását, amely egyszerre jelent változatos felhőjátékot és veszélyes viharokat is. A hegység legkeletibb pontjáról indultunk és hat napon át a főgerinc elhagyása nélkül elértük a Negoj-menedékházat. Közben olyan természeti csodákat érintettünk, mint a Nagy-Ablak, a "Három lépés a halál" gerinc él, a Zerge-tó, a szinte függőleges Ördög-katlan és természetesen Erdélyi legmagasabb pontja, a Negoj vagy más néven Királyszirt a maga 2535 méteres magasságával. A gerinc mentén nincsenek boltok vagy olyan menedékházak, ahol készleteinket fel lehetne tölteni. Ilyen helyzetben megmutatkozik az is, hogy ki milyen ember, ki hogyan tud segíteni a másiknak, ki miben veszi ki a részét. Aki olvassa e blogot, annak jó szívvel ajánljuk, kerekedjen fel és járja be a Fogarasi-havasokat egészben vagy részekben, mert olyan élményben lesz része, amely elkíséri egy életen át.

Eddigi és valószínűleg az ezt követő túráink közül is a legjobb, leglátványosabb, legszebb, de a legnehezebb, legfárasztóbb, a legkitettebb helyeket érintő túra volt a 2011. augusztusban rendezett Fogarasi-havasok gerincvándorlás. Ez a hegységnév számunkra is egyet jelent most már a Kárpátok-hegységrendszerének „leg”-jével, a „Kárpátok Királynőjével”.

2009 óta tervezzük, hogy augusztus közepén vagy szeptember elején felkeresünk egy hegységet a Kárpátokban. Már 2010-ben is terveztük, hogy a Radnai-havasok után a Fogarasi-havasokat fogjuk meghódítani, de végül az időjárás közbeszólt. Így lett belőle Kelemen-havasok, és egy remek tanulóterep, ahol elkövettük azokat a hibákat, amelyeket el kellett. Az ott szerzett tapasztalatok nagyon hasznosnak bizonyultak az idei túra során.

A kelemeni tapasztalatok birtokában indultunk hát neki – bő egy év kutakodást, szervezést követően - a Dél-Kárpátok óriásának. Az előkészületek során számos élménybeszámolót olvastunk el, képgalériát elemeztünk ki. Figyeltük az időjárás változását és a webkamerák képeit.

 

1. nap (péntek, 2011. augusztus 12.)

Augusztus 12-én hajnali fél négykor egy reményekkel teli kis csapat találkozott a Hősök terén, Budapesten. Nyolcan indultunk ekkor: Simó Réka, Vargyas Brigitta, Ádám József, Bede Máté, Csányi Miklós, Nyikos András, Pánovics István, Miklós Gábor. A csapat kilencedik tagja – Sebő Ákos - később csatlakozott hozzánk – ami önmagában is egy külön történet.

Első megállónk a kora reggeli órákban Aradon volt. Kisétáltunk a Deák Ferenc utcán (ma Strada Mihai Eminescu) a régi Tűzoltó térre a Szabadság-szoborhoz. Majd egy kávé erejéig és egy kis rögtönzött városnézésre indultunk a Pékár Ferenc tervezte Városházához és a Színházhoz a régi Andrássy téren (Bulevardul Revoluţiei), amelyben egykoron Déryné Széppataki Róza is fellépett.

Két autóból álló konvojunk következő megállója Marosillye (Ilie) volt, ahol 1580-ban Bethlen Gábor, Erdély legjelentősebb fejedelme született. Örömmel tapasztaltuk, hogy a Dévai Szent Ferenc Alapítvány milyen szépen felújította és gondozza ma is annak a várnak a bástyáját, amely a „szülővára” volt a nagy fejedelemnek. Két kedves fiatal lány fogadott minket, akik körbevezették a kis csapatot a bástyában berendezett tárlaton.

A kiállítás nagyon igényes és tartalmas, mindenki számára jó szívvel ajánljuk, aki az Arad - Déva útvonalon jár. A kiállítás az Erdélyi Fejedelemség, Bethlen Gábor és a marosillyei vár történetét dolgozza fel, amelyet egy, Bethlen Gábor idejéből származó zászló is kiegészít. A bástyát érdemes körüljárni; egyrészről a falon található 1909-ből származó emléktábla, a kopjafa, de a várudvar végében tovasuhanó Maros folyó miatt is.

Utunkat folytattuk Déván (Diemrich, Deva) és Piskin (Simeria) keresztül Vajdahunyadra (Eisenmarkt, Hunedoara). A szép augusztusi időben előttünk a Retyezát vonalai nyújtózkodtak. Azt hiszem, a következő évi túránknak meg is van az egyik célja.

Vajdahunyadon egyszerre örülhet az ember és lehet szomorú. Örülhet, mert az egyik, ha nem a legjelentősebb gótikus várkastélyunkat lassan de biztosan renoválják, a kastély körüli területet rendezik. Ugyanakkor szomorúak is lehetünk, mert az egész kastély története hozzánk, magyarokhoz kapcsolódik, viszont erről nem sok minden jelenik meg az új, kétnyelvű (román-angol) tájékoztatókon. Márpedig a látogatók több mint fele magyar, ha a falakra tekintünk, ott a liliomos, hollós és oroszlános címereket találjuk, márpedig az Anjouk, a Hunyadiak és a Bethlenek sem voltak kifejezetten románok. Bántónak érezzük azt is, hogy Hunyadi János következetesen románul jelenik meg, mint Ioan de Hunedoara. Úgy gondolom, hogy illene megbecsülni és megtisztelni azt a népet, legalább a saját nyelvén elhelyezett tájékoztatókkal, amelynek fiai építették és építtették e falakat, és a jelenkorban a legnagyobb számban látogatják a várkastélyt.

Vajdahunyadról visszatértünk Piskire és keletre, Szászváros (Bros, Orăştie) és Szászsebes (Mülhbach, Sebeş) felé vettük az irányt. Sebesen kezdődik a szászok világa, vagyis már csak emléke annak, amit e kicsiny, de nagyon szorgos német nemzetiség felépített a nekik jutó nyolcszáz év alatt. Erdélyt szerető emberek körében már-már közhely, de mégis úgy gondolom, meg kell róluk is emlékezni, mert olyant alkottak a rendelkezésre álló idő alatt, ami ma is turisták ezreit vonzza, többek között a brit trónörököseket is (sőt az UNESCO is felvette a védettséget élvező értékek közé a szászok épített örökségét). A gótikus erődtemplomok, a színes, de zárt utcafrontok, mind a mai napig rendezettséget, takarékosságot sugalmazó porták szerves részei Erdélynek. De meddig marad ez így, és maradhat-e, megmaradhat-e, ha egyszer azok, akik mindezt elérték, már nem művelik a Királyföld és a Barcaság földjeit? A szászok szempontjából a 25-ik órában vagyunk. Vannak még páran, de szinte már csak az idősek maradtak. Érdemes még most elmenni a Szászföldre, mert lehet már jövőre nem lesz senki közülük, aki még el tudná énekelni a „Siebenbürgern, süsse Heimat” szász himnuszt.

De vissza utunkhoz. Szászsebesen egy fesztivál miatti kerültünk, így egy órával később értünk Nagyszebenbe (Hermannstadt, Sibiu), a szászok hajdani fővárosába. Nehezen, de bejutottunk a szűk egyirányú utcák útvesztőjében az Alsóvárosba, ahol már vártak ránk. Nem tudjuk eléggé megköszönni Serfőző Leventének és Takács Gyöngyinek, a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda vezetőinek, hogy fogadtak minket és segítettek utunk során.

A Szebeni Magyar Üzletemberek Társaságának elnökére, Kovács Károlyra szintén hálás szívvel gondolunk, mert rendelkezésünkre bocsátotta kisbuszát. Késő délután indultunk el Felek (Freck, Avrig), Alsóporumbákon (Unter-Bornbach, Porumbacu de Jos) át (mely falu még túránk végén fontos szerepet fog betölteni) Fogaras városába (Fugreschmarkt, Făgăras). A Nap szépen sütött, és bevilágította az utunk mellett húzódó hegyóriást, a Fogarasi-havasokat. Egy év szervezése, felkészülése után, amely rengeteg túrabeszámoló elolvasásával, képnézegetéssel, a hegységben már kirándultak tapasztalatainak begyűjtésével járt, szóval mindezek után, ha megpillantja az ember a Fogarasokat, mégis úgy érzi, hogy amire vállalkozott, az nem kevés. A hegység, ahogyan a helyiek is megerősítették, tiszteletet parancsol és megköveteli a túrázóktól az alázatot. Ha ezeket nem vesszük figyelembe, akkor legyőz minket a hegy.

Fogaras városánál elkanyarodtunk a hegység felé délnek majd Herszényen (Scharkan, Hârseni) keresztül Sebes faluja (Sebeş) felé vettük az irányt, amely az ugyanolyan nevű folyócskáról, Sebesről kapta a nevét. Itt már jelölik kék háromszöggel azt az utat, amelyen végig fogunk menni, hogy feljussunk a Fogarasi-havasok főgerincére. Itt azonban még kényelmesen lehet autóval vagy kisbusszal haladni, de akár nagyobb teherautóval is, a hegység belseje felé, mert az erdészeti utat, amelyet tavaly tönkretettek az áradások, kiszélesítették és elkészültek a vízelvezető csatornák is. Így minket is bevitt Levente, ameddig ez csak lehetséges volt. Egészen addig, amíg a kisbusz tengelyig nem ásta magát a sárba. A közelben dolgozó favágóknak kellett kiszabadítaniuk egy munkagép segítségével.

Este 7 óra körül érkeztünk meg a fenyvesekkel borított nem túl szűk völgybe, ahol helyi román fakitermelők figyelmeztettek, hogy nem ajánlatos éjszakára továbbmenni, mert feljebb a hegységben összefuthatunk egy-egy „ursussal”, ugyanis medveetetés folyik a felsőbb régiókban. Azért ez nem elhanyagolható információ!

Ezt mi meg is fogadtuk, így csak kb. 1 km-t gyalogoltunk aznap és kicsit feljebb az úton, felvertük sátrainkat. Máté nagyon ötletesen egy közeli etetőből vételezett némi szénát, és azt terítette a sátruk alá, hogy a köves, sáros terepen kényelmesebben essen a fekvés. A lányok ennél is nagyobb ötletességről tettek tanúbizonyságot, amikor deszkákat raktak a földre – melyeket a közeli építkezés készletéből vettek kölcsön -, és a szálmát erre halmozták. Reggel természetesen ezeket visszavittük. Egy gyors vacsora után lefeküdtünk aludni, mert bár aznap nem tettünk meg hosszú utat (majdnem semmit igazából), de a kora hajnali kelés, a hosszú utazás csak megkövetelte a magáét.

Táv: 1,5 km Szint: 50 méter

 

2. nap (szombat, 2011. augusztus 13.)

A második napon korai kelés, gyors reggeli, széna visszahordás és egy csoportkép. Számomra ekkor derült ki, hogy Pánó magával hozta nemcsak a tükörreflexes digitáls fényképezőjét, de egy állványt és egy távkioldót is. Nem tudom, hogy mennyi plusz terhet jelentett számára, de nagy köszönet érte.

4_csapat.JPG

Az első éjszaka után. Balról: Vargyas Brigi, Simó Réka, Nyikos András, Ádám Joke József, Pánovics Pánó István, Miklós James Gábor, Csányi Miki, Bede Máté

Kb. 8 óra tájban elindultunk délnek a kék háromszögön és ebédig nem is tértünk le róla. Az első 1,5 órában jól haladtunk, az erdészeti út akár egy mélyebb fekvésű Citroënnel is jól járható. A kellemes klímájú völgyben enyhe emelkedés mellett még málnát is találtunk; persze ahol málna van, ott medve is van.

Ahol az út élesen balra kanyarodik, ott elválik az erdészeti út a kék háromszögtől. A turista ösvény erősen emelkedik, majd elhagyja a Sebes patakot és a fenyvesek között végleg felfelé veszi az irányt. Kb. 45 perc kaptató után már előtűnnek a törpefenyők is, és minél magasabbra emelkedünk, annál jobban kitárul előttünk északnak az Erdélyi-medence horizontja, míg dél felé még mindig a hegység főgerince zárja le a látóhatárt.

6_indulas_folfele.JPG

Joke a második napon még azt hitte...

Nem sokkal később a jól jelzett ösvény egy esztena mellett halad el, ami egy kis tisztás közepén fekszik. Itt lassabban kellett haladni, mert a jelek jóval ritkábban bukkannak fel. És a néhol embermagasságú gaz sem segítette a tájékozódást. Érdemes letenni akár a táskákat is, és megkeresni a biztos utat, mert sokkal rosszabb véletlenszerűen továbbmenni, mint egy kis időt szánni a helyes ösvény felkutatására. A Kelemen-havasok erre is megtanított minket.

Az út az esztenát balról érinti, majd folyamatosan balra tart. Érdemes előre, azaz délnek tartani, még akkor is, ha nem egy kitaposott csapáson haladunk, mert előbb utóbb egy kis hegyi patak zárja el majd a továbbhaladást. A patak mentén kell tehát balra fordulni, és haladni felfelé, amerről a víz jön. Itt újra meg fogjuk találni a kék háromszöget, amely innen már biztosan felvezet bennünket a főgerincre.

A fenyvesek is lassan eltünedeznek, míg végül már csak a törpefenyők kicsi csoportjai maradnak. Utunk lassan keletre fordul, majd előtűnik a főgerincet jelző piros sáv és a csodálatos panoráma a Királykővel, a Brassói-havasokkal, a Bucsecs körvonalaival. 1850 méteren vagyunk a legkeletibb pontján kirándulásunknak.

A két ösvény találkozásánál kellemes lehetőség nyílik pihenésre, ebédre. Kb. 100 méterrel a pihenő előtt egy kis forrást is találni, ahol fel lehet tölteni a készleteket. A forrás körül a lányok rókagombát is találtak, amit begyűjtöttek, majd némi forró víz segítségével levest készítettek belőle. Igazán finom lett, köszönjük Hölgyek!

Kora délután indultunk tovább, mivel lentről a völgyből egy nagyobb nyáj kapaszkodott fel. Még jobban siet a turista, ha a juhok körül terelőkutyákat is látni. Ez is a Kelemen-havasokból származó tapasztalat. Szerencsére Yoke tudott szerezni egy kutyariasztót. Ha jól emlékszem, akkor kétszer kellett használni. Ugyanakkor az is igaz, hogy más kárpáti hegységhez viszonyítva a Fogarasban sokkal jobban megszokták a kutyák a turisták jelenlétét, és a pásztorok is sokkal együttműködőbbek, udvariasabbak a kirándulókkal.

Elhaladtunk a 1883 méter magas Komisz-csúcs mellett (Vf. Comisul), majd folyamatosan, de nem megerőltetően jutottunk egyre feljebb, hogy aztán átlépjük a 2000 méteres bűvös tengerszint feletti magasságot.

A Komisz-csúcs és a Zernye-nyereg (Curmătura Zârnei, 1923m) közötti részt nem is nagyon tekinti a szakirodalom a Fogarasi-havasok részének, inkább csak olyan „Elő-Fogarasnak”. Mégis bíztatom azokat, akik végig szeretnének menni a főgerincen, hogy semmiképpen se hagyják ki ezt a szakaszt. Plusz egy napot igényel, de megéri, mert elhagyatott, békés világa, a gerinc mellett húzódó Jézer Papusa (Muntii Iezer – Păpuşa) fenséges látványa megérdemli a kitérőt.

Mivel a hegység sajátos és jellegzetes asszimetriája vagyis, hogy északról meredek sziklás, míg délről sokkal lankásabb, füvesebb hegyoldalak határolják a Fogarasi-havasokat, már itt is megmutatkozik, ezért elsősorban a déli oldalon haladtunk és haladunk majd a következő napokban. Délről kerüljük a lapos tetejű Nagy-Berevojt (Vf. Berevoescu Mare, 2300m), majd egy kisebb birkanyájon is átverekedtük magunkat. Mivel már négy óra körül járt az idő, így igencsak vártuk, hogy megérkezzünk a hegycsúcs délnyugati oldalára, ahol térkép szerint egy kellemes platónak és forrásnak kellett lennie. A felhő igen sűrű volt, de… egy pillanatra felszállt, kb. annyi időt engedélyezett, hogy megláthassuk táborhelyünket. Nem volt már messze, így egyenesen tartottunk a plató felé.

Kellemes, lényegében vízszintes hely, ami mellett, északra kicsi forrás is csörgedez, ahol lehet tisztálkodni és vizet vételezni. A platón akár több tíz sátor is kényelmesen elfér. Bár van egy régebbi menedékház is, ami azonban annyira szemetes és lepusztult, hogy sokkal jobb a saját sátrat választani.

10_tabor_a_nagy-berevoj_alatt.JPG

A legszebb táborhely a Brevoj-csúcs mellett

Mivel a Nap még kellemesen sütött az augusztusi délutánban, így a sátorállítás után teakészítés, vacsorázás, tábori beszélgetés következett; ezek mindig a legjobb pillanatai tudnak lenni egy kirándulásnak. Valamint nem hiába vártuk a vacsorát, hiszen aznap megtettük az előző napi és az aznapra előírt távot is.

Lassan a felhők is oszladoztak, amelynél megfigyelhető érdekes jelenséggel akkor találkoztunk először: két réteg felhőzet húzódik az augusztusi Fogarasi-havasok felett. Az alsó réteg olyan hét óra körül ereszkedik le, amely érdekes folyamban hömpölyög a hegység főgerince felett. A felette húzódó és jóval magasabban található felhőzet pedig kicsapódik, ahogyan a Nap eltűnik a láthatáron. Gyönyörű és megismételhetetlen! S végül megjelenik a Hold, amelynek teljes halványsárga korongja és hideg fénye megvilágítja a havasok tetejét.

Táv: 16 km Szint: 1150 méter

 

3. nap (vasárnap, 2011. augusztus 14.)

A harmadik napon egy kellemes meglepetés fogadott minket mindjárt reggel: a felhőzet még sehol sem volt negyed hétkor, viszont csodálatos panoráma nyílt minden felé. Yoke és Pánó már fent voltak, és fényképészünk megállás nélkül tette a dolgot. Nos, ezekért a pillanatokért biztosan megéri korán kelni.

Bár még igencsak csípős volt a reggel, egy gyors reggelit, tisztálkodást követően elindultunk… volna, ha közben egy nyáj be nem kerít minket, valamint a szomszédban pihenő cseh túratársak sátrát (persze benne Svejk kései utódaival). Jobb nekik utat adni ilyenkor, ők úgyis toronyiránt mennek, és gyorsabban, mint a turistacsoportok.

Elindultunk nyolc körül. A Nap kellemesen sütött, és beláttuk azt a részt, ahonnan előző nap elindultunk. Elég mélyen feküdt völgyben, és így utólag visszagondolva a 20-25 kg-os hátizsákokkal feljönni nem volt rossz teljesítmény. Érdekes jelenség az, hogy mennyivel könnyebb a vándorlás, ha hegység tetején járunk és csodálkozunk a természet szépségeire, mintha ezt 500 méterrel lejjebb tennénk.

Kellemesen lankás a Fogarasnak ez a keleti része. Az első komoly (bár utólag inkább könnyed) kaptató a Ludiszor-nyeregben ért minket (Curmătura Ludisor) a Brătilei-csúcstól északra. Ebben a fel a hegy csúcsára, majd le onnan, aztán újra fel, aztán újra le… és így tovább menetelésben még bőven lesz majd részünk. Nem hiába mondják, hogy a fogarasi hullámzás komoly kihívás a turisták számára.

Találkoztunk „hagyományos” birkanyájakkal, de szerencsére egy pár csacsi is kedveskedett nekünk jelenlétével, sőt még egy lovacska is feltévedt a szamarakkal. Az, hogy hol és hogyan jöttek fel a meredek északi oldalon, rejtély marad. Ugyanis a ménes nagy része lent maradt a függőleges falak alatt.

Elhaladtunk a Zernye-csúcs (Vf. Zârnei, 2223m) mellett, ahol egy kedves pásztor figyelmeztetett minket, ne felejtsünk el venni a közeli forrás vizéből, mert nem fogunk tudni szerezni a Nagy-Vist alatt húzódó táborhelyig. Szerencsére nem teljesen lett igaza, de a Zernye-csúcs alatt mindenképpen vételeztünk frissítőt, mert az Urlea-tóig valóban nincsen víz, és az még a Zernye-csúcstól legalább 6,5 km, amely ráadásul egy kellemes 500 méteres kaptatót is tartalmaz.

Délután egy órára leereszkedtünk a Zernye-nyeregbe (Curmătura Zârnei, 1923m). A nyereg az egyetlen 2000 méter alatti pontja a gerincvándorlásnak. Az itt található újonnan épített menedékház egyébként meglepő módon tiszta, kellemes elrendezésű. Mivel a nappali felmelegedés a felhőket a kora délutáni időszakban löki fel a legmagasabbra, és ekkor várható nagy valószínűség szerint zivatar, zápor, így érdemes ebédkor viszonylag biztonságosabb helyre húzódni és kicsit várni.

Mi is így tettünk, mert fent a főgerincen gomolyogtak, torlódtak a felhők. És dörgött, amit nagyon nem szerettünk hallani (olykor a Bukarest – Nyugati világ nemzetközi légi folyosó hangjai is olyannak tetszettek, mintha dörögne az ég).

Végül is elindultunk fel, 2400 méter fölé 1923 méterről. Ezeket a kaptatókat nyugodtan, akár többször is megállva kell leküzdeni. Nem szükséges mindenáron rohanni, hanem, ha egy kis időre megpihenünk, azt tegyük meg és, nézegessünk olykor-olykor visszafelé is. A kirándulás ezen szakaszában (is) olyan természeti szépségeket pillanthattunk meg, mint a Királykő és mögötte a Bucsecs (amelyeket utoljára láttunk), vagy délre a Jézer Papusa.

Kb. két óra kemény mászás után felértünk a 2454 méter magas Alsó-Csúcsra (Vf. La Fundul Bândei), ahonnan felejthetetlen kilátás nyílt a Fogarasok keleti és a Nagy-Vist – Moldoveanu-ig tartó középső részre. Egy órát itt pihentünk, mert bár az éjszakai szállásunk, az Urlea-tó a lábunk alatt húzódik 300 méterrel lejjebb, de a látvánnyal csak nem tudtunk betelni. No, ha megkérdezik, hogy miért érdemes megtenni 60-70 kilométert egy hegységben, akkor a válasz csak ez lehet. Ezeket a pillanatokat nem lehet odaadni, a képek is csak részben hozzák vissza; ezért fel kell jönni, meg kell küzdeni, és akkor a mienk.

12_dara-fele.JPG

A távolban a Dara (2500m) csúcsa

Ahogyan lassan húzódott felénk a Dara-csúcsának árnyéka (Vf. Dara, 2500m), úgy siettünk mi is. A mindkét oldalról meredek, de viszonylag széles ösvényen kicsit északnak haladtunk, majd ahol a tábla is egyértelműen jelzi, jobbra fordultunk. A kék ponton kb. egy órai ereszkedést követően megérkeztünk az Urlea-tó (Lac Urlea, 2094 m) mellé.

A táborhely mögött kis forrás található, ami mindig nagyon fontos szempont az éjszakai szállás kiválasztásánál. Magában a tóban pedig kellemesen meg lehet mosakodni, mert nem olyan a hideg a vize, ahogyan azt várnánk egy 2000 méter feletti tengerszemtől.

13_urlea-to.JPG

A természet szépségei és az Urlea tengerszem

A vacsorát újra csak együtt fogyasztottuk el, hozzá jófajta magyar pálinka is dukált, amely véleményem szerint a hegységek gyógyszere. Persze nem kell bevenni belőle nagy kanállal naponta hatszor, de az esti hűvös időben igen jól jön. És még egy dolog, amire nagyon kell figyelni a Fogarasi-havasokban (is). A Nap ugyan csak két kilométerrel került közelebb (így is maradt még több mint 149, 9 millió km a Föld és csillagunk között), de a felhők felett járunk folyamatosan. Nagyon gyorsan és könnyen le lehet égni, ha nem védekezünk naptejjel, sapkával, fejkendővel, ki mit szeret. Szerencsére kis csapatunknak csak néhány tagja szenvedett kisebb leégést, így nem történt komoly baj. Sőt visszagondolva mókás is volt, ahogyan mind Máté, mind Miki, mint egy-egy hegyi jeti bukkant fel a sátrak mögül, úgy be voltak bugyolálva, a leégés és a hideg miatt. Azonban vigyázni kell.

Táv: 15km Szint: 1200 méter

15_urlea-to_partjan.JPG

Vacsora az Urlea-csúcs alatt, a táborhely a tengerszem mellett volt.

4. nap (hétfő, 2011. augusztus 15.)

Hétfőn reggel a szokásos indulás előtti ceremónia. Szerintem, aki a hegyekben túrázik, annak meg kell szoknia és be kell tartania a korai ébredéssel kapcsolatos íratlan szabályokat. Enélkül nem lehet felelősséggel kirándulni. Ha napközben bármikor félre kell állni, mert például rosszra fordul az időjárás, akkor is legyen elég időnk beérni a következő táborhelyre, ne sötétben kelljen sátort állítani, vacsorázni, hogy arról ne is beszéljünk, milyen lehet sötétben fent a hegyen botorkálni.

Mi is igyekeztünk tartani a korai indulást. Az első órában vissza kellett mászni a főgerincre, de azóta sem bánom, hogy az éjszakát kellemes, védett táborhelyen töltöttük. Újult erővel vágtunk neki a hétfői napnak, hogy estére már a Nagy-Vist mellett üthessünk tábort.

Délről kerültük meg az Urlea-csúcsot (Vf. Urlea, 2473m). Majd újabb nyájak következtek, amiken át kellett kelni. Valahogyan hétfőn már jólesett volna egy kis „birkapöri”, ki is néztünk kettő elcsatangolt fiatalabb jószágot, na de hogyan vittük volna végig a havasokon?! Így inkább mentünk mi is a magunk útján és ők is a sajátjukon.

17_miki_kapaszkodik.JPG

Miki sherpa megállíthatatlan

Kellemes napsütésben elértük a Mogos-csúcsot (Vf. Mogoş, 2398m), és egyre közeledtünk az „ablakokhoz”. Ezt a jelenséget a gleccserek vájták bele a jégkorszakban a Fogarasokba, kialakítva a csúcsok között teknőket, amikre felnézve (persze alulról, nem a mi helyzetünkből) olyan, mintha egy nagy ablakon keresztül tekintetnék az égre.

Továbbra is a déli oldalon haladtunk, ahol kellemes 18-20 fok körüli levegő vett minket körül. Ám ahogyan elértünk az első ablakhoz, az úgynevezett szombatvölgyi Nagy Ablakhoz (Fereastra Mare a Sâmbetei) hideg, páradús levegő csapott meg északról. Az északi völgyből ugyanis ömlik felfelé a levegő a melegebb részek felé, majd amikor felcsap a gerincen, kicsit lelassul, és a déli oldalon lefelé kezd el szállni. Csak mikor a déli meleg levegővel összekeveredik, akkor szökik fel végleg a hegység fölé.

43_nagy-ablakkepriport.JPG

Tanár Úr a jövőbe tekint

A Nagy Ablakból is csodálatos kilátás nyílik az Erdélyi-medence felé. Előttünk terül el Viktóriaváros (Viktoriastadt, Orașul Victoria), a havasok közvetlen környezetének legnagyobb települése. És hogy milyen fontos lesz majd még nekünk, azt csak a nap végén tudtuk meg.

18_dara-csucsnal.JPG

Ezer éves határon

Megkezdődött az igazi fogarasi hullámzás. A Nagy Ablak nyugati oldalán leereszkedtünk, majd elértünk a Kis Ablakhoz (Fereastra Mica A Sâmbetei). Le majd újra fel a Kis-Galasek (Vf. Gălăşescu Mic, 2433m) oldalába. Itt szintben haladtunk – legalábbis az eddigiekhez képest. Egyre többen jöttek szembe, amely azt bizonyítja, hogy mind szebb és szebb tájakra tévedtünk. Érdekes, hogy mennyi magyar, német, román, cseh és lengyel túrázik a Fogarasi-havasokban. Innen már gyönyörűen be lehetett látni a középső szakasz teljes keleti részét. Miután pihentünk egy 10-15 percet, irány fel a Nagy-Galasek (Vf. Gălăşescu Mare, 2470m) nyúlványára. Kedves Olvasó, érdemes megjegyezni a két Galasek-csúcsot összekötő nyerget, mert egy kellemes kis forrás csordogál közvetlen az út mellett.

Ahogyan fentebb írtam, a Fogarasi-havasok egy nagy olvasztótégely itt, Közép-Európában. Sokféle náció járja ösvényeit. Érdekes és nagyon kedves jelenet volt, mikor felértünk a Nagy-Galasek mellé, egy kis csoport várt minket süteménnyel. Mint kiderült, lengyelek voltak. Újabb közhely, de nagyon is igaz: „lengyel-magyar két jó barát”. Nem sokan vártak voltak minket ismeretlenül ilyen szeretettel. Mi is megkínáltuk őket magyar specialitásainkkal. A csapat egy tagja, egy lengyel bácsi, aki ha jól emlékszem politológus egyetemi tanár, olyan előadást tartott nekünk a közép-európai, sőt a világpolitikáról, hogy az bármelyik nyári szabadegyetem színvonalát ütötte volna. Képzeljék el, amint 2200-2400 méteren járunk megpakolt zsákokkal a hátunkon, egyensúlyozunk a hegyoldal és az alattunk húzódó 500-600 méteres szakadékok között, és közben a kaukázusi helyzetről, az erdélyi magyarokról, a lengyel választásokról és a tokaji borról beszélgetünk angolul. Dziękuję za doświadczenie!

Szerencsére ezen a napon is elkerült minket az eső. Folyamatosan tudtunk gyalogolni a szép augusztusi időben. Áthaladtunk a jellegzetes Galbena masszívumám (Vf. Gălbenele, 2456m), majd leereszkedtünk a Nagy-Vist – Moldoveanu tömb keleti oldala mellé, éjszakai szálláshelyünkre.

Választhattunk, mint elsőként érkezők az éjszakai szállási lehetőségek közül: vagy az új és így rendben lévő menedékház, vagy a menedékház körüli terület, amely egyébként gyönyörű panorámával rendelkezik - de sajnos nagyon szemetes, koszos - lesz az éjszakai táborhelyünk, vagy az alattunk lévő völgyben, a Valea Rea tó (Lac Valea Rea) körül keresünk sátornak való vízszintes területet. A csapat végülis kétfelé oszlott, egyik része – Brigi, Réka, Máté és Andris - a tó körül sátorozott, míg mi öten fent a menedékház felső priccsén rendezkedtünk be éjszakára.

Öten, ugyanis időközben megérkezett várva várt Ákosunk. Ahogyan említettem a túraleírás elején, kilencen jelentkeztünk, de csak nyolcan indultunk el, mert Ákos elnézte a dátumot vagy a napot. Így viszont nem jelent meg időben Pesten az induláskor, és megvallom őszintén, senki sem számított rá, hogy a Nagy-Vist árnyékában fogunk újra találkozni. Ez mindenképpen Ákos elhivatottságát és bátorságát dicséri, hogy Brassón - Fogarason – Viktóriavároson – Podragu-menedékházon és a Nagy-Visten keresztül végül utolért minket. Így vacsorára már csatlakozott hozzánk, és teljes lett a létszám.

19_kilatas_a_vist-nyeregbol.JPG

Nagy-Vist nyeregben

Este még Pánó, Miki és jómagam kerestünk a közeli – kb. 150 méterrel lejjebb lévő hegyoldalban mosdási lehetőséget. Elég válogatósak voltunk, mert mire megtaláltuk eltelt vagy egy óra és ugye még vissza is kellett mászni a menedékházhoz. Utána a Nap még sütött, így kiültünk – a „fentiek” – Erdély felé egy kis „hazaival jófélével” és beszélgettünk. Azt hiszem ezek azok a pillanatok, amikért megéri felmenni. Nem lehet elhozni ezeket onnan, de aki veszi a fáradtságot, és felkapaszkodik a Fogarasi-havasok főgerincére annak ez a jutalma.

Sietni kellett a lefekvéssel, mert másnap szigorúan fél nyolckor találkoztunk a Nagy-Vist tövében a „lenti” négyessel, és indultunk fel Erdély második, a Déli-Kárpátok első és harmadik legmagasabb csúcsára.

Táv: 13km Szint: 1400 méter

folytatjuk...

A bejegyzés trackback címe:

https://karpatunk.blog.hu/api/trackback/id/tr818490726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása